Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

ÖT VERSESKÖNYV Sós forrás A Sós forrás verseiben Takáts Gyula költészetének régi és gazdag ihlete ölt alakot: a dunántúli táj, különösen a Balaton-felvidék világa, élményköre. Mióta a költő, a múló évek kegyelméből, a beoehegyi présházra cserélhette a kaposvári múzeum igazgatói irodáját, megint többet foglalkozhat a táj, a természet, a népi kultúra kincseivel. Mészkősziklára települt házának magasán többet töprenghet a dunántúli múlt emlékein. Valóban, az új versekben jellegzetes Takáts Gyula-motívumok sorakoznak: az ihlet a természet, a történelem és a népművészet „tiszta forrásaiból" tör fel. Költeményekbe idézi a becei mészkőhegyet, a présház ereklyéit és köznapjait, a lopó tökre karcolt somogyi pásztorrajzokat, a spanyolozott tükrösöket. Egy táj és egy kultúra valóságos lírai enciklopédiája van jelen e versekben; ha másként nem, képeikben, hasonlataikban. A pannon világ tárgyai és emlékei mégse tévesszenek meg bennünket: a Sós forrás nem a természetes harmónia, a rezzenéstelen nyári derű könyve, ellenkezőleg, a zaklatott, lázas élményeké. A tájra és művészetre csodálkozó tekintet ugyanis mindig valamely súlyosabb és komorabb kényszer, látomás elől menekül. Sőt a népművészet cikornyás képei, jelenetei is ennek a komorabb látomásnak adnak alakot, A karcokon és tükrösökön régi népi drámák sötétlenek, a legendákban a balladák tragikus érzése gyújt komor tüzeket. „Fölöttük a festett gerendán / nemes-penész egében szállva, / nyílvert vadlúd szárnya ..." — hangzik (Hegyi legenda). Vagy: „A kürtök meg, mint éhes rézkígyók, / már átfontak három legényt, / Arcukba préselik a vért. / Szemük dagad .. . Egyik még állja ... / Az fújja, fújja három éve ..." (Pásztorkarc, lopótökre), „Elfogták már Nád Jancsit (. . .) Vigadhat már a káplár / a pandúr-jelző fánál, / s ráverhetik . . . Nem a vasat! / A tőzeget. . . Kakas-mellén / úgy feszül majd, mint a mellény / s ahol villog a mocsárba, / darázs-törzsű lesz gyertyája ..." (Spanyolozott tükrös balladája). A máskor oly derűs világ most a pusztulás képeit mutatja, a szelíd harmóniákat komorabb ihlet és képzelet zavarja meg. Takáts Gyula korábbi költészetében is jelen volt már ez a sötétebb ihlet és képzelet. Az idő múlása, a lélek szorongásai és a test fáradalmai nem egyszer juttatják eszébe az élet múlékonyságát és esendőségét. Korán eltávozott barátainak, költőtársainak: Jankovich Ferencnek és Devecseri Gábornak állít emléket, eltöprengve a pusztulás kérlelhetetlen kényszerén. A máskor annyi derűt és összhangot sugalló természet is a hervadás, az elmúlás képeit mutatja most. „Egy óriás tiszafa már / le is rogyott. Tudják kivesznek mind, akár / az óriáscsontú ős-állatfajok, mint / a ki-