Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)
Otthon a világban. Vázlat Takáts Gyula költészetéről
Segíts, Múzsánk! Hadd nézzen föl reánk a nép és kéktavas vidék. Cserdítsük hát az igazság dalát, mely úgy csattan le, mint az ég! S ti széllel zúgó hárfás omlatok, zendüljetek velünk! Hegyek, lobbantsátok fel füstös ormotok, lávázó dalba kezdjetek! A versek drámai zengése a háború folyamán tragikus pátosszá alakul. Takáts a pusztulás látványát figyeli, ama végső, pusztító órát látja elérkezettnek, amely a népi mozgalom költőit mindig is riogatta. De nem a vak „sorsot", a kiismerhetetlen tragikus végzetet okolja, mint társai közül annyian, hanem a nemzet közönyét, téves történelmi tudatát, hibás kollektív reflexeit. A Rajzok lobogóra, a Magyarok, a Somogyi búcsú és a Való és ábránd sorra hallatja az önbírálat szavát, hirdeti az önvizsgálat parancsát. S mivel az önvizsgálat egyre késik, a morális bomlás feltartóztathatatlannak látszik, a sürgetésből haragvó vádak lesznek. Az Utolsó pohárból oly erővel zúdul a vád és az ítélet, akár Illyés Gyula Nem volt elég című versének kifogyhatatlan indulattal pergő szakaszaiból: Úgy jó a méreg, ha sűrű. Égesse szénné a hited. Ki látta ezt, az tudja jól, számunkra nincs reménysziget. És nincsen nép és nincs haza. Évszázados önzés bűne lerázta, mint a gyenge szél szilvát leráz a zöld fűbe. Kéken, így fekszünk és lilán. Fejfául szúrd pipádat s nagyálmú füsttel írd fölé e szertemálló tájat. Az önvád és a vészhirdetés új mesterre utal : Takáts Gyula Vörösmarty verseinek tragikus zengését hallja, miközben saját zenéjét hangszereli. Vörösmarty emlékének szenteli azt a versét, amely talán a legméltóbban, a legtöbb fájdalommal szólaltja meg tragikus élményeit. A kakukk-maidárhoz című versre gondolok, amely a Vén cigány költőjének végső reménytelenségével vetíti elénk a nemzethalál vízióját, egyszersmind a válságos helyzetben feléledő reményt is fel tudja éleszteni:
