Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Otthon a világban. Vázlat Takáts Gyula költészetéről

OTTHON A VILÁGBAN — Vázlat Takáts Gyula költészetéről — í. Takáts Gyula verseinek olvasója bölcs és boldog költővel ismerkedik. Költővel, aki otthonosan él a világban, akinek kezéhez szelídülnek a tárgyak, s aki egyforma biztonsággal tekint szét kertjében és az ég csillagai között. Biztonság, otthonosság, illetékesség: ezek lehetnének költői magatartásának kulcsszavai. Nem pusztán azért, mert örömeit a természet látványai és ajándékai között keresi; Takáts bensőséges kapcsolatban él a környező tájjal, de nemcsak vele. Éppen ilyen meghittség fűzi a tájban élő emberhez, a szülőföld történelméhez, hagyományához, sőt a mediterrán: görög és latin örökséghez. Nemcsak a látványt keresi, hanem a kép mögött rejlő rendet, a dolgok szerkezetének törvényeit. Versei úgy festik őt elénk, mint a természet vallató ját, titkaiinak szorgalmas fürkésző] át. Mikroszkóppal látjuk, amint a virágport vizsgálja, vagy égre emelt tekintettel, amint a csillagok ábráit kémleli, s köziben töpreng a létezés titkain, a kozmosz személytelen törvényein. A „filozófia" azonban nem idegeníti el attól a világtól, melyet a magáénak tud; nem kergeti belső válságokba, ellentmondások között vergődő gondolatok közé. Otthonosan mozog és cselekszik továbbra is; legfeljebb a világ, amiben illetékesnek tudja magát, bővül, terjeszkedik tágasabb horizontok felé. A kert vagy a hazai hegyek szűkebb körét felváltja a mediterrán szemhatár, sőt az égbolt kozmikus távlatokat sejtető végtelenje, hogy azután a tekintet ismét visszatérjen a kertbe, a barátokként ismert növények és tárgyak közé, s ott keresse és találja meg azt a költői rendet, amit a mediterrán kultúra vagy a végtelenség is jelképekbe öltöztetett. Költői indulása a táj ihletéről árulkodik; a somogyi dombok arányos mértanát, a Balaton érett színeit idézte verseibe. Nemzedékéhez — Radnóti Miklóshoz, Dsida Jenőhöz, Jékely Zoltánhoz és Jankovich Ferenchez hasonlóan ő is az idillben kereste otthonát. Széttekintett a világban s a látványt azonmód versbe hangszerelte át: „a delejes papír világít és zizegve (...) kész rímeket ránt a tollhegyedre" — írta később az alkotás önfeledt természetességéről. A környezet élményét impresszionista képekben, egyszersmind a szülőfölddel kialakított kapcsolat átélt elkötelezettségében fejezte ki: A dombok sárga földje szépívű, erdőfogta hullámzó sok halom, vagy eke-bodrozta fodros tenger, mely fáradt szemnek zsongó nyugalom.