Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)
III. Dunántúl művelődéstörténetéből - 1. Középiskola és középfokú oktatása Dunántúlon a XVIII-XIX. században - különös tekintettel Somogyra
annak a bizonyítására is szolgálnak, hogy udvar és az egyetem rehabili- tálási tendenciáihoz inkább nem nemesi körök gyermekeit választották és vették fel hallg.atóknaik, akiket a protestantizmus kevésbé, vagy kevésbé hatékonyan érintett, mint a protestáns nemesi családok gyermekeit. A nem nemesi tanulók számának XVIII. századi növekedését igazolta Molnár Aladár is azzal az adattal, hogy 1716-ban a nagyszombati gimnázium 721 tanulójából csák 3 volt a gróf, 5 a báró, 12 a „perillustris” és 20 pedig „praenobilis”, a többi köznemes és közrendű („communi statu”) diák volt. A kései feudalizmus záró szakaszában — de a hazai középiskolai reformtörekvésekben szinte még a következő század fordulójáig is — mindvégig meghatározó szerepe volt a humanisztikus és a realisztikus irányzatok egymással versenyző küzdelmének. Mindez nemcsak a szerzetesi, de a nagynevű protestáns iskolákra is vonatkozott. A középiskolát hatosztályúvá bővítő II. Ratio latin nyelvű szelleme tovább konzerválta a feudalizmus magyar középiskolájának a legfőbb karakterét: a deákos műveltséget és fékezte a demokratikus nemzeti művelődési eszmék kialakulását benne, szembe is állítva egymással a deákos műveltséget az anyanyelvi műveltséggel. E latin nyelv szigetelő rétege volt az, amelyen alig tudott áttörni népünk gazdasági művelődését is szolgáló, s praktikus tudományé, s a polgári társadalmat is erősítő reáliskolák gondolata. Noha sok változás esett a XVIII. század fordulójáig a középfokú oktatás rendszerén e tekintetben, azonban még mindig találó volt Mikes Kelemen 1725. július 11-én Rodostóból keltezett levelének a szentenciája: „Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemes embernek idővesztés annyi esztendeig csak azt a nyelvet tanulni, mivel emellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna; egy paraszt ember gyermekének még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterséget tanulni, mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban.” A gimnázium nálunk egyfajta és egyedüli középfokú intézmény volt, amely mindenki előtt megnyitotta kapuit. Ezt a gimnáziumot pedig nemcsak enciklopédikus szellemétől, de a padjaiba tóduló növendékeitől is tehermentesíteni kellett volna már az alapítás első századában, de legkésőbb a XIX. század első felében, más típusú iskolák alapításával. A reformkor, különösképp a Széchenyi tevékenysége nyomán kibontakozó gondolatok és nevelési eszmék már új iskolatípusokban (reáliskolák, ipartanodák, s másfajta gazdasági iskolák) akartak közelíteni a polgári társadalom érdekeihez, kiépitve bennük a gazdasági művelődés és a társadalmi hasznosság kapcsolatrendszerét. A feudalizmus határmezsgyéjén azonban már jelentős előrelépés történt a fő- és a középiskolázás területén. Egymás után nyitották meg kapuikat az érseki, a püspöki és a királyi katolikus tanítóképzők is a régióban. Észak-Dunántúlon Győrben (kir. katolikus, 1847), Esztergomban (érseki, 1842) és Sopronban (evangélikus, 1858), Dél-Dunántúlon pedig Pécsett (püspöki, 1831), Nagykanizsán (kir. katolikus, 1845) és Csurgón (állami, 1869). 1846-ban már jelentős változások történtek a régiónkban is. Észak- Dunántúlon ekkor már 10 főiskola (köztük 4 papnevelde) és 16 középis297
