Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)

III. Dunántúl művelődéstörténetéből - 1. Középiskola és középfokú oktatása Dunántúlon a XVIII-XIX. században - különös tekintettel Somogyra

nításán kívül — igaz mindezt a Ratiok is sugallták — a Monarchiát és Magyarországot is tanították.

Ugyanebben az esztendőben nyitotta meg kapuit a megyében Vécsey Józsefnek: a Külső-somogyi Református Egyházmegye tanácsbírájának alapítványaként a nagyszékelyi református centrális iskolából kifejlődött gyönki algimnázium, amelynek a katedráin Pápán és Debrecenben nevelt tanárok tanítottak. Az iskola székhelye Tolna megye azon részén működött, amelyben abroncsszerűen volt körülvéve 11 német lakosú kis- és nagyközséggel. 1812-ben épült fel a hajléka Gyönkön, amelyben 1813-ban kezdték meg a tanítást. Az iskolában — néhány kiváló tanárnak a működésekor — különösképp Fábián István idején (1820—24 között) a tanulóik száma annyira megnövekedett, hogy azok egy részének az elemi iskola hajlékában, az elemi iskola tanítójának a keze alatt kellett tanulnia. E gimnázium eminens tanulójaként említi Kazinczy János felsőmocsoládi ref. parókus Gábor nevű fiát, Pálóczi Horváth Ádám özvegyének: Kazinczy Klárának az öccsét, aki már Somogybán született (Felsősegesden, 1802. március 22-én) és ott, Horváth Ádám hátrahagyott, s két terjedelmes kötetre rugó kéziratának volt a másolója — minden valószínűség szerint — Nagybajomban. A két közeli protestáns kisgimnázium megkísérelte ugyan 1844-ben az egyesülést, a szándék azonban csak jámbor óhajként maradt hátra az utókor számára.

A pécsi aröhigimnázium mellett Baranyában — a pécsi püspöki ta- nítóképezde (1831) mellett — Mohácson is megnyitotta kapuit egy algimnázium 1817. november 4-én a ferencesrend kezelésében, a város társadalmának mindenkori támogatásával. Az iskola 1849. október 21-én bezárta a kapuit, majd 1853-ig reáliskolaként tengette az életét. Máig is működő gimnáziuma végleg — csak az első világháború után — 1929 szeptemberében nyitotta meg újra a kapuit.

Zalában pedig a nagykanizsai piarista és a keszthelyi előbb ferences, majd premontrei rendi gimnáziumok mellett — említenünk kell még az 1845-től Nagykanizsán kapuit megnyitó királyi katolikus tanítóképzőt is.

A táj középiskolái — a jezsuiták pécsi archigimnáziumának a kivételével — rendkívül szegényesek voltak, épületeikben csakúgy, mint egyéb felszereltségükben. Baksay Sándor találóan írta a gyönki algimnáziumról: „Magától szökkent ki a földből, nem mint egy kőből rakott nagy épület, hanem mint egy magról kelt fa” észrevétlenül verve gyökérzetet, s hajtva termő lombozatot a magyar művelődéstörténet nagy hasznára.

De szegényes volt a kaposvári gimnázium épülete is és szinte ruinosus állapotban volt a XIX. század második évtizedében a nagykanizsai piaristák gimnáziuma is, amikor még Deák Ferenc is az iskola padjaiban ült. ,,A folyosókon, a termekben lehullt vakolat miatt kilátszottak a téglák — írta ezekről az évtizedekről Ferenczy Zoltán —, a padlásra vastagon szalmát kellett hinteni, hogy az eső, s megolvadt hóié kevésbé csepegjen be, melyek nemegyszer tócsába gyűltek a kikopott padlón, s előlük egyik szögletből a másikba menekültek a tanulók a rozzant, korhadt padokon” . .. „Elrettentem az iskolaépület láttán — mondja az intézet új igazgatója 1811-ben — s nem akartam el hinni, hogy nemes Zala vármegye sarjadékai e rút fészekben tanulják a szép formáit.”

292