Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)

II. Somogy megye művelődéstörténetéből - 6. A dél-balatoni fürdőkultúra kialakulásának történeti korszakai

Amikor a Balaton nevét halljuk, egy üdülővárosias fogyasztásra berendezkedő, egyre konstansabb — és távlat szempontjából — nagyon differenciált, hiszen üdülő-piaeigényes népesség kialakítására kell gondolnunk. Ez a kérdéskomplexum a balatoni fürdőkultúra egyik alapvető kérdése, s nélkülözhetetlen eleme volt nemcsak a kapitalizmus korszakában, de annak mondható még napjainkban, fürdőkultúránk szocializmuskori szakaszában is. A kérdés felvetődése korántsem új, legalább háromnegyed évszázados, különösképp a századforduló óta. Korábban az üdülők részére a déli part menti mezőgazdaság aligha tudta megtermelni a szükséges terményeket. Az állattartás bizonyos koncentrálásával már itörődött a mező- gazdaság e tájon, a zöldség- és gyümölcsellátással kevésbé, az még — „házilagosan” — is biztosítható volt. E korszakra esett a földművelésügyi kormányzatnak a tehenészetek létrehozására irányuló terve, de Fáber Oszká- rék és Latincáék nagyvonalú elképzelése is a Balaton hús- és tejellátásának a rendezésére a Tanácsköztársaság idején.

Nézzük meg most azt, hogy a Balaton közelsége hogyan befolyásolta annak a területnek az agrárfejlődését, amelyen később létrejött a Bala- tonboglári Állami Gazdaság? Az érintett községek művelési ág megoszlása a következőképpen alakult (lásd 7. sz. táblázat!):

Az 1895 és 1966 közötti 70 esztendőre összesítettük a Balatonboglári Állami Gazdaság által érintett tóparti községék művelési ág megoszlására vonatkozó adatokat, amelyekből — ha nem is egzaktan — a fejlődés vonala kiolvasható. Mind az 1895-ös, mind az 1935-ös községi részarányokat tekintve megállapíthattuk a hagyományos gazdálkodás meglétét. A kert és a szőlő részaránya nagyjából a megyei átlagnak felelt meg.

A szántóföldi termelés, a rét- és legelőgazdálkodás négy évtizede pedig még a nyomait sem mutatta valamiféle zöldövezet kialakulásának. De nemcsak a 100 holdon aluli birtokok, a piaci viszonyokra bizonyos szempontokból érzékenyebben reagáló közép- és nagybirtokok sem figyelték gyorsabban e lehetőségre, sőt a 100 holdon felüli nagybirtokok kert- és szőlő részaránya 1895 és 1935 között nemhogy emelkedett volna, hanem 0,9°/o-os részesedésről 0,8%-ra csökkent. Ha ehhez még azt is hozzátesz- szük, hogy éppen a szóban forgó terület volt legtovább a külterjes állattenyésztés hivatalosan is deklarált tenyészfcerülete, teljesen világossá válik előttünk, hogy már a századfordulón is érzett hiányok és megfogalmazott igények, továbbá a táj arculatának látható alakulása között olyan ellentétek feszültek, amelyek feloldása napjainkra maradt hátra.

Szinte a nagybirtokoknak az intenzív művelési formákkal kapcsolatos „fóbiájára” utal az a művelési ágbeli struktúra is, amely pl. a csaknem 20 000 holdas Zichy-uradalomban volt található: a 8000 kh szántó, a 4000 kh rét és legelő, a 7000 kh erdő és az 1000 holdas berek mellett mindössze csak 70 kh volt a szőlő és 22 kh a konyhakertészet területe. A györöki Jankovichoknak 10 000 kh-jából is mindössze csak 45 magyar hold volt a szőlő területe. A „fóbia” mögött természetszerűleg látnunk kell a tőkehiányt mindenekelőtt, hiszen a szőlőművelés viszonylag mindig drága volt, nagy volt a termelés kockázata és rossz és körülményes — következményeként — az értékesítés lehetősége is.

205