Kelemen Elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában - Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1982)

II. 1868 után - 7. A tanítók és a sajtó - c) A Népiskolai Szemle

re, gondolkodásra, észlelésre szoktatni; nem az ismeretek sokjféleségére, de alaposságára, nem az emlézésre, de az értelemre fektetni a fősúlyt, s a túl- terfheltetést megoldották maguk a tanítók, minden külső gyámság, rendelet, utasítás nélkül... Keveset, de alaposan, s akkor a túlterheltetés kérdése is meg lesz oldva.”

A hozzászólók tovább szélesítették, társadalmi és művelődéspolitikai összefüggésekbe ágyazták a kérdést. „Egy református tanító” a rossz egyházi tantervben, az egyházmegye elavult előírásaiban, merev és hozzá nem értő felügyeletében és a tanítóknak „a Pestalozzi előtti időkhöz” való kényszerű alkalmazkodásában kereste a magyarázatot.274 Székely M. a fentieken túl a családi és társadalmi körüknényéklben, a gyermekek túlzott otthoni elfoglaltságában látta az okokat. Javaslatának előremutató gondolata, hogy „az iskola ne csak a tudományos ismereték egy bizonyos mértékét követelje meg, hanem ... meghatározott testi fejlettséget, erőt, ügyességet is. Ez majd maga után fogja vonni a gondosabb testi nevelést.. .”275

A „gyakorlatiasság elve” jelentette kiindulópontját annak az okfejtésnek, amellyel Horváth József „a népiskolai oktatásnak mintegy középpontjául” kívánta tétetni az anyanyelvtanítást. A mindennapi élet eseményeihez, feladataihoz igazodó tudatos nyelvhasználat — „tanítsuk a nyelvet holt betű helyett magából az élő nyelvből” — a feladat összetett jellegéből következően egyet jelentett számára az olvasás, a helyesírás, a helyes kiejtés, a szóbeli és az írásbeli fogalmazás összehangolt és az „egyéb tantárgyak tanításában” is érvényesülő oktatásával. Az eredményes nyelv- oktatás érdekében fordult tanítótársaihoz: „engedjék meg, ... hogy őket a nyelvtudomány terén való haladásnak, változásnak folytonos figyelemmel kísérésére kérjem”.276 Mátray Gyula gazdag példaanyagon mutatta be a „nevelőhatású számtan tanítás” módszertani elveit: a szemléletességet, a gondolkodtatást, a tudatosságot, a gyakorlatiasságot, a tanulók szabad tevékenységének, találékonyságának érvényesülését, a fokozatosságot, a pontosságot, a tisztaságot és a szabatosságot.277

Ezeknek az írásoknak közös gondolata a módszertani szabadság, az alkotó szellemű pedagógiai tevékenység középpontba állítása. Ezért tiltakozik a már idézett „református néptanító” az egyházi iskolafelügyelet vaskalapossága ellen, vagy másikuk az ellen, hogy „a tanítóra valamely tankönyvet vagy tanmódot ráoctroyáljanak”.278

A növekvő igények, követelmények megfogalmazása óhatatlanul a tanító helyzetére, életkörülményeire terelte a figyelmet. „Az anyagi ellátás dolgában is legyen a tanító úgy megnyugtatva, hogy módjában legyen egyedül hivatalának élhetni” — követelte a belső-somogyi református tanítóiknak a debreceni zsinatra készített emlékirata. — „Jól ismerjük mi az ezzel kapcsolatos nehézségeket — folytatja —, de tudjuk azt is, hogy mivel ez üggyel a jó tanítók megnyerése, megtartása és ügybuzgalomra serkentése, tehát az iskolai tanítás és nevelés virágzása is egymást feltételező szoros kapcsolatban állnak: okkal-móddal igenis lehet, sőt okvetlen kell javítani a helyzetet. Ez élesztőolaj s hathatós eszköz az önszorgalom, önképzés, kitartó .munkásság lángoló tüzéhez. E nélkül az ifjúi lelkesedés hevét hamar elfojtják a szegénység s a mindennapi emésztő gondok.”279

59