Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)
Visszaemlékezés
sodik fát adtam nekik és így még sokáig élveztem ezeket a magyar ciprusokat. Azután megfestettem az egyik iskolát a padban ülő gyerekekkel és tanítójukkal, egy bivalyfogatot a szekér elé fogva, csaknem életnagyságú bivalyokkal és tipikus somogyi bivalyossal, amint a majoron át vonulnak. Ezt a képemet a Természettudományi Közlöny reprodukálta a távlati effektusok magyarázatára. Utóbbi két kép 1944-ben eltűnt somogytúri műtermemből. Következett a „Szerelmes pár” egy deli legénnyel és csinos lánnyal. Ezek a modellállás alatt olyan jól összemelegedtek, hogy boldog házasság lett belőle. Majd következett a „Somogytúri lakodalmi mulatság”, amelyben minden csinosabb falusi lány szeretett volna megörökítve lenni. Ma már mind nagymama. Utóbbi képemet, 1944-ben, a községházán megmentették, de nagyon megsérült, mert aki a műteremből elvitte, úgy vágta ki a keretből, hogy könnyebben vihesse el. Ma a kaposvári múzeum tulajdona, amelynek odaajándékoztam. 1909-ben készült az „Arató ünnepély”, amely az 1910-i párisi Szalonban volt kiállítva és a katalógusban reprodukálva, készültek róla levelezőlapok is. Ügy emlékszem 1912-ben festettem meg a „Kintornás a faluban” című képet, amint gyerekek körülállva hallgatják. Ezt a képemet Rónai nevű képkereskedő vette meg egy aukción, s mikor visszavenni szándékoztam, hivatkozva, hogy azt saját lakása számára vette, nem volt hajlandó nekem azt vissza eladni. Ugyanígy jártam egy Valentin nevű képkereskedővel, akinek kirakatában egy még 1894-ben Vargán festett, kaszáját köszörülő alakomat pillantottam meg Múzeum körúti üzletében. Szerettem volna visszavásárolni, de oly magas árat kért érte, hogy azt nem-.fizethettem meg érte. Még. egy képemet vásároltam vissza: Goi- tein kaposvári műkereskedőtől, Roboz István lapszerkesztő és költőről készített fejet, melyet a II. világháború után Bernáth Aurél festő kollégámnak ajándékoztam, aki unokája volt. Ő aztán „Így éltünk Pannóniában” című könyvében reprodukálta egész fiatalkori munkámat. A párisi Szalonban kiállított nagyobb méretű képeim a francia mesterek véleménye szerint jól voltak komponálva, ezt mindig kiemelték, de nagy buzgalmamban sokszor túlfestettem őket, kivéve a somogytúri tiszteletest és a gyermektemetést. Itt ötlik emlékezetembe Leon Lhermitte kitűnő megjegyzése, amikor nejéről festettem egy térdképet. A kép ott volt műtermében, ahol készült is, amikor egy fogadási napján kollégák jöttek látogatására. Az én portrémat nagyon nézegették és amikor másnap mentem Lhei mittehez, azzal fogadott, hogy a barátai, akik mind elsőrangú szobrászok és festők voltak, meglepődve nézték ezt a munkámat és kitűnőnek mondták. Ez engem nagyon felvillanyozott és most már feltettem magamban, hogy még különb is lesz. Szerencsére a kezekhez és ruhához nem nyúltam, de a fejen még dolgoztam és túl sokat. Ekkor tette azt a megjegyzést Lhermitte: le mieux est l’ennemi du bien!27 Az lett volna a helyes, ha az idős mester a fiatal kollégájának megfogta volna a kezét és nem engedte volna tovább dogozni. Lhermittenek egyébként is elve volt minél 27. A jobb ellensége a jónak. 85 T/
