Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

Bosnyákékat, különösen Jolánt nagyon érdekelni kezdték a festők és kérték, hogy küldjék hozzájuk kollégákat dolgozni, nagyon szívesen látnák. így jutott hozzájuk Szlányi Lajos, aki sok időt töltve nálam So- mogytúron, kellemes kollégának bizonyult. Utóbb kérdezték nem jönne-e el hozzájuk Vaszary János, akivel nálunk Budapesten ismerkedett meg. Vaszary mindenek fölé helyezte függetlenségét és inkább az olasz tengerparton festegetett nyáron.

Nagyon előreugrottam az években, vissza kell térnem- 1906-ra, amikor legterjedelmesebb művem megfestésébe fogtam Somogy túron, amely egy gyermektemetést ábrázol. Első évemben Somogytúron láttam ezt a szomorú jelenetet, amint a kétségbeesett anya odaborul elhunyt kisgyermeke koporsójára és a plébános, meg a kántor egyházi funkciójukat végzik. Kánikulai meleg volt, úgyhogy a kántor a napernyőt tartotta a plébános fölé, négy, vasárnapi ruhába öltözött leány vette körül a koporsót, amit aztán ők vittek ki a temetőbe, de ezenkívül alig volt néhány ember a temetésen, mert a legnagyobb munkaidőben, aratáskor nem értek rá eljönni. Nagyon festői volt a jelenet, de a Szászy tiszteletes arcképe és a cigány képek miatt ennek a jelenetnek a megfestését 1906 nyarára hagytam. Csak vázlatot csináltam, hogy jól emlékezetemben maradjon és érlelődött bennem a téma.

Akkor még nem volt műtermem Somogytúron, hát egy nagy ponyvasátor alatt festettem. Készségesen jött modellnek akkori plébánosunk is, a kedves Koller József. Amialatt készült a kép, kijött hozzám Rippl- Rónai barátom és biztatott, hogy fessem á la prima, azaz amit elkezdek, azt fessem teljesen készre, ne nyúljak többé hozzá. Dacára annak, hogy az alakok életnagyságúak és a kép 4 m széles és 250 cm magas, ment így a festés és talán ennek köszönhető, hogy nagyon frissen hatott a kép, a festékek megtartották teljes üdeségüket.

A ,,prima” festést az is elősegítette, hogy a kép minden részletéről tanulmányokat csináltam. Egész tömeg tanulmány készült rajzban, olajban, pasztelben. Felgöngyölítve vittem a nagy képet Parisba ősszel. Elsősorban mestereknek mutattam be, akiket meglepett. A képnek erős lokális karaktere volt, mert abban az időiben, dacára a Balaton közelségének, ahol annyi fővárosi nő is megfordult, és ahová a falusi asszonyok vitték házi termékeiket eladásra, nem tűnt el, mint ma már, a népviselet. Lucien Simont, aki annyit festette a breton népet sajátos népviseletében nagyon érdekelte ez, és azt a megjegyzést is tette, hogy a falujába ne engedjen be idegen festőt, kedves barátom. Hát ezt ugyan nem szívleltem meg, mert meghívtam mindig a kollégákat Somogytúrra. Aman Jean, aki éppen akkor jött műtermembe, amikor ebédelni mentem lakásomra, a házmester- né biztatására mégis bement műtermembe és a kép hatása alatt, íróasztalomon írt szép gratuláló levelet. Különben is ügyes író volt. Nagyon élveztem Velasquezről írt szellemes, alapos művét, amely tipikus festő írás. Ezt a könyvet Bernáth Aurél kollégámnak ajándékoztam, aki ma a legjobb festőíró köztünk. Nagy képem megtekintésére, a Szalonba történt beküldés előtt, meghívtam széles baráti és ismerős körünket is, de megjelent nagykövetünk: Khevenhüller-Metsch is, a nagykövetség vezető tanácsosaival, Nemes és Hadik grófokkal. Jelén lévén á fogadásnál feleségem kisfiával,

83