Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

jönnöm gazdálkodni. Már kész volt a tervem, hogyan fogom a magas támlájú díványon egymás mellett őket megörökíteni. De baj lett. A tiszteletes asszony, mielőtt munkába fogtam volna, súlyosan megbetegedett, és hiába hordtam neki kompotokat, frissítőket, meghalt. Sokat regéltek itt tovább e jóságos lény életéről, aki még a bűnösökön is segíteni akart. Most már csak a tiszteletes urat festhettem, amint elgondolkozva ül fekete ruhájában a paróchia előtt, tölgyfából kifaragott padján, egyik kezében hosszú szárú pipáját tartva, virágok között, melyeket elköltözött élettársa ültetett még. Életnagyságú kép lett, amely amikor elkészült, éppen Rippl- Rónai Józsi jött Kaposvárról látogatásunkra és ez a munka nagyon meglepte. A párisi Nagy Szalonban kitűnő helyet kapott, a katalógusban is reprodukálták. A következő évben lett Budapesten a Műcsarnokban kiállítva, és 1924. évi nagy kollektív kiállításomon a Nemzeti Szalonban szerepelt, amikor Petrovich Elek arra kért, hogy ajándékozzam e munkámat a Szépművészeti Múzeumnak. Készségesen meg is tettem, azon kikötéssel, hogy a Múzeumban véglegesen elhelyeztessék. Ez meg is történt, egyik kisebb terem falának közepén. Kedvesen mondta el egyszer Kozma Andor, a költő, hogy ő Szászy Béla min. tanácsossal, aki kis- öccse volt a tiszteletesnek, ki szoktak menni a múzeumba, az öreg úrnál tiszteletüket tenni. Szinte elbizakodottá tehetett volna Hevesi Andor állítása, aki angol vendégeit kalauzolva a Múzeumban, kijövet azt mondták, a somogytúri tiszteletes fog emlékezetükben legjobban megmaradni, de kompetens lehetett Fényes Adolf kollégám bírálata, aki ezt tartotta egyik legsikerültebb munkámnak. Sajnos éppen ez a művem tűnt el a második világháború alatt, talán örökre a múzeumból.

Ebben az 1905. évben kezdtem cigányképeket festeni, főképpen elöl gombrakötött, nagyhajú, sötét arcbőrű, úgynevezett teknővájó cigányokat. Nagyon festőinek találtam ezt a népet, amint nyáron vászon sátraik körül ülve teknőket készítettek, főztek, a gyerekek mezítelenül szaladgáltak, primitív ősi benyomást keltve. Kétségtelen, hogy Indiából származnak. Amikor Albert Besnard indiai útjából hazatért Franciaországba és típusait láttam, mondtam is neki, hogy nem kell oly messze utazni, ilyen alakokat Magyarországon is lehet festeni. Készült is egyszer eljönni, de több francia festői is, akik képeimen a magyar népet és viseletét látták. Sajnos ezen szép terveknek az első világháború vetett véget. Cigányképeim nagyrészt vevőre találtak, alig van már néhány a tulajdonomban. A párisi 1903-iki kollektív kiállításomon még sok cigánytárgyú képem szerepelt, úgyhogy a Paris-Midi című napilap kikiáltott: „le peintre dés zigán”-nak,24 reprodukálva néhány ilyen képemet.

Azonban mi történt ezekkel a cigányokkal? Nem viselték már a nagy hajat. Az történt ugyanis, hogy 1914-ben a katonának besorozottaknak levágták a haját, az asszonyok ezeket a fürtöket eltették és ha valamelyik cigány hazaszökött, belülről a kalapjukba varrták. De erre a csendőrök rájöttek, ha fiatal cigánnyal találkoztak, a fejükről a kalapot levetették, és ha a haja vele együtt lejött a fejéről, tudták, hogy szökött kaito24. A cigányok festőjének.

79