Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

Az érettségit „jó” eredménnyel végeztem. Ennek jutalmául apám elvitt egy kis olaszországi körútra: Grazon, Innsbruckon át utaztunk Veronába. Velencében, Milanóban egy kis kóstolót kaptam Veroneseből, Tintoretto- ból, Tizianból. Szeptemberben Budapestre vitt atyám, hogy a jogi fakultásra beiratkozzam. Nem ellenezte, hogy a művészettel is foglalkozzam, hiszen annyi galériát, annyi képet látott olaszországi katonáskodása alatt, hogy szívesen gondolt arra, tán majd a fia is tud ilyeneket festeni. Azonban apai gondoskodásból mégis megkívánta, hogy diplomát szerezzek a jogi fakultáson. Elvitt Keleti Gusztávhoz, a Mintarajziskola akkori igazgatójához és megtanácskozta vele, hogy vendéglátogatóként az intézetbe felvétessek. Reggel 8—10-ig itt gipsz fejeket rajzoltam Greguss professzornál. Ez nekem már könnyen ment, de unalmas kezdett lenni, és ilyenkor be-belopództunk Székely Bertalan osztályába. Itt mohón hallgattuk a nagy professzor instrukcióit, a már haladottabb festőnövendékeknek. Kellemes iskolatársaim voltak: Edvi Illés Aladár, Bosznay István, Szlányi Lajos, Horthy Béla. Utóbbi, hozzám hasonlóan, a jogi fakultásra is járt. Tíz órakor együtt mentünk az egyetemre Vécsey Tamás előadásait hallgatni a római jogról és Hajnik professzort a nemzetközi jogról. Nehogy lekéssünk az előadásról, Horthyval nekivágtunk az Akácfa utcán át a Dohány utcának, hogy a legrövidebb úton jussunk az egyetemre. Útközben sokat vitatkoztunk. Ö a régi világnak volt a híve, dicsérte a jobbágyságot, én meg a liberalizmust, a haladó kort. Nem tudtuk megérteni egymást, de azért össze nem vesztünk és művészeti tanulmányaink összehoztak bennünket, utóbb is, Münchenben és Párizsban.

Apám egy Trösztler nevű gyermektelen házaspárnál helyezett el a Hársfa utcában. Fekete Ernő unokafivérem lakott már előzőleg náluk és nagyon dicsérte őket. A főváros persze mód felett érdekelt és éltem a szabadsággal, amit a gimnáziumot felváltó egyetemi élet nyújtott. Itt társaim voltak: Vaszary Gábor, Jánosnak a festőnek fivére. Rippl-Rónai Lajos, ugyancsak a festő Józsinak a fivére. A kaposvári Goszthonyi főbírónak Sándor fia, aki utóbb Szolnokon főügyész lett. Néhány veszprémi rokonom is Pesten tanult, kik közül Szabó Zsigát kedveltem a legjobban. Ő akkor orvosnövendék volt, egy szellemes, kedves fiú, aki újságíróskodott is. Vele a híres Fiume kávéházban, a Múzeum körúton találkoztam. Ide jártak akkoriban az újságírók. Itt ismerkedtem össze az akkor felkapott regényíróval, Szomaházy Istvánnal. Az egyetemről jövet egyszer egy szőke, dús hajzatú, igen kifejezésteljes, kék szemű nőt pillantottam meg, aki mint a mágnes vonzott maga után. Két-három utcán át észrevétlenül kísértem, nagyon élveztem járását és tartását. Utóbb megtudtam, hogy ez a tüneményes nő Márkus Emília. El is mondtam ezt neki, mikor évek múlva megismerkedtem vele. Utoljára szomorú helyen voltunk együtt. A Gellért- szálloda óvóhelyén, ahol együtt koplaltunk 50 napig a második világháború idején Budapest ostromakor. 85 éve dacára nagyszerűen viselte ezt a nyomorúságos állapotot, mindig bájos, kedves volt, ott is. Francia költeményeket adott elő nekem, hogy a nehéz órákat megrövidítsük.

Ekkor, elsőéves jogászkoromban ismertem meg Budapestet. Már két évvel élőbb, amikor anyám az országos kiállításra felhozott, 16 éves koromban a képkiállítás kötötte le legjobban a figyelmemet. Nagy áhitat19