Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)
Visszaemlékezés
mas zúgást hallunk. Csúnya szilveszter estére számítunk. Le is megyünk az óvóhelyre. Ügy képzeltük', ottmaradunk a szobánkban és csak ha figyelmeztetés jön légitámadásról, megyünk le az óvóhelyre, mert az udvar felöli épületben volt a szobánk és azt hittük, hogy oda nem lőnek be. Azonban oly idegesítő volt a lövések zaja, hogy aludni sem lehetett és ezért ajánlottam feleségemnek, pakoljuk össze legszükségesebb holminkat és vonuljunk le az óvóhelyre. Ott azonban már alig volt hely. Sojánszky István mérnök, kivel már előbb, ott a Gellértben megismerkedtem, vállalta az óvóhelyen a rendcsinálást, lehozatott nekünk a szállodából egy dívánt, melyet a sarokban úgy helyeztünk el, hogy ott zavartalanul megvoltunk, bár a keskeny dívánon 6 hétig feküdtünk, nem volt kényelmesnek mondható. Mellettünk egyik oldalon Sojánszky volt, szép fiatal feleségével, özvegy leányával és kisunokájával. A vejét a Gellert terrasszán, egy este vacsora közben, amikor még künn lehetett ülni egy repülőgépről ledobott bomba ölte meg. A fiatalasszony némelykor hisztérikus rohamokat kapott, és sokat síró kisgyermeke nem volt kellemes szomszédság. Egyébként jó emberek voltak és amíg kezdetben, egyszer másszor, Esterházy utcai lakásukból tudtak felhozni élelmiszereket, azokból nekünk is juttattak. Utóbb elraboltak tőlük mindent. Sojánszkyák mellett Vendl Aladár műegyetemi tanár és felesége, akinek villájuk volt a Gellért hegyen, szintén a Gellért szállodába húzódtak. A Gellért óvóhelyen akkor már nagyon rosszul voltunk ellátva. Reggel feketekávét kaptunk cukor nékül, délben egy tál ételt, rendesen babot és esetleg este egy levest. Kenyeret is alig lehetett kapni. Egy ideig Márkus Emília és én, mint az óvóhely legidősebb lakói kaptunk egy-egy tojást, de utóbb azt sem. Bort kivételesen 3 dl tokajit 200 pengőért. Egy- szer-máskor behoztak egy agyonlőtt lovat az utcáról és abból készítettek gulyást. Az utcára már alig mert valaki kimenni. Nagyon sok megsebesült embert hoztak be az utcáról az óvóhely mellett levő kötözőhelyre. A német parancsnok a mi óvóhelyünket is el akarta foglalni kötözőhely részére. Én bátorkodtam megjegyezni, hogy ne vegye el tőlünk ezt a helyet, hisz már amúgy is nagyon összezsúfoltan vagyunk. Egy WC volt több száz ember részére, mert az emeletre már nem lehetett felmenni. Sorba kellett állni, hogy az ember oda bejusson. A sok babtól és nem megfelelő koszttól az embereknek hasmenésük volt és elképzelhető, milyen kínokat kellett kiállni ott a sorbanálláskor. Nagyszerűen tartotta magát Márkus Emília, akinek volt még kedve francia költeményeket nekem szavalni. Szerencsére lejöttünk dec. 31-én az óvóhelyre, mert azon éjjel, a mi volt szobánk is kapott egy ágyúlövést és az otthagyott holmijainkat nem láttuk többé viszont. Elfeledtem megemlíteni, Szilveszter este a földszinti étteremben akartunk vacsorázni Annese konzulékkal. A nagy ebédlőben már nem lehetett, mert az ablakokat benyomta az ágyúlövések okozta légnyomás. Tehát a folyosón terítettek és étkezés közben egy bomba csapott be a nagy hallba, óriási porfelhőt okozva. Szerencsére senki sem sebesült meg, de mindenki menekült. Aztán már nem mertünk kimozdulni az óvóhelyről és rettegések, nélkülözések között teltek a napok. Szerencsére vizünk volt elég, az volt bőven a Gellért szálloda alatt, mert más óvóhelyeken még azt is nélkülözték. Így rendesen mosakodhattunk kis 136
