Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

azoknak segítségére volt, hogy gyarapodhassanak. Különösen kedvelte fiatal gazdáját, akit juhászból tett gazdává és akit Balogh Mártonnak hív­tak. Még ma is előttem van szép sudár alakjával, gyönyörű barna szemei­vel, melyekből értelem, bátorság és hűség sugárzott. Esküdött arra, amiket apámtól hallott és tanult. Balogh Mártonnak idősebb fivére erdős volt a birtokon és nagyon imponált nekem — hosszú barna szakállával és a vál­lán puskájával. Egy vasárnap reggel berendelte apám őket magához a hajdúval és első szekeressel együtt, akik szintén igen derék emberei voltak. Ezeket ünnepi ruhájukba öltöztetve beküldte Kaposvárra, Langsfeld fényképész­hez, hogy így együtt készíttessen róluk nagy méretű fényképet. Nagy fáj­dalmunkra Balogh Márton elhunyt férfikora delén, bár apám nagy gond­dal kezeltette. Sírjára szép márvány sírkövet állíttatott a kis őrei teme­tőben. Az őrei bérlet jó irtás földjeivel igen hálásnak bizonyult, apám szépen gyarapodott vagyonilag. Idehozta fiatal nejét Veszprémből, az ot­tani püspöki bérlő lányát. Az esküvő 1869. január 5-én volt. Anyám a meg­testesült női szelídség, szívjóság és megfontoltság volt, és házasságuk bol­dog volt. feleségek és anyák mintaképe. Lényét visszatükrözték világoskék szemei, melyeket sötét szempillák és szemöldökök árnyékoltak. Haja sö­tétbarna volt. Alacsony termetű és fiatal asszony korában darázs derekú, de gyermekei születése után erősen hízásnak indult. Veszprém az ősi püspöki város a legkulturáltabb városok közé tar­tozott. A vár bejáratánál állott az az egy emeletes ház, melyben anyám szülei laktak. Gyermekkoromban évente elvittek oda látogatóba. A ház előtti téren állt egy medencével ellátott közkút, ahonnan a lakosság a vi­zet hordta. Vízvezeték természetesen akkor még nem volt és a magasan fekvő városban kutakat sem volt könnyű fúrni. Érdekelt, figyeltem, amint kannákban, korsókban hordták onnan a vizet. Ez a kép visszatért emlé­kezetembe, amikor negyven és egynéhány év múlva a Szaharában a kis Tozeur oázis főterén hasonlóan hordták a vizet arabok, négerek és bedui­nok a közkútról. Ezt a motívumot meg is festettem egy kis képen, mely Vámossy Zoltánné Előd Karola festőnő tulajdonába került. Veszprém, ez a szépen fekvő püspöki város kedves emlékeimben maradt. A nagyszülők állandóan a városban laktak, mert a nagypapa bér­lete Nyirád, nem volt messze a várostól. Ö hetenként kijárt oda ellenőriz­ni a gazdaságot. Nagyon kedélyes, kedves kis ember volt ez a nagypapa, akit mindenki szeretett, püspök földesurai is, akikhez szabad bejárása volt. El is nevezték a városban „kis püspöknek”. Ranolder és Kovács püspökök megajándékozták nagy arcképükkel, melyek utóbb a mi kaposvári ebéd­lőnk falait díszítették. Állandóan magyar ruhában járt: erősen fényezett csizmában, szürke nadrágot viselt, fekete zsinórzattal és attila szerű sö­tét kabátot. Szőke ember volt, magyarosan kipödört bajusszal, nagyon ked­velt embere a városnak. Kissé bohém természetű, inkább a városi élet ér­dekelte, mint a gazdaság, így aztán élete végére, a tekintélyes vagyona elúszott. Közel 80 éves öreg ember volt már, amikor felszámolta a gazda­ságot, kifizette minden adósságát és a megmaradt pár ezer forinttal le­jött hozzánk Kaposvárra, egyetlen gyermekéhez, édesanyámhoz. Nagy sze­10

Next

/
Thumbnails
Contents