Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
VI. Legeltetés, takarmányozás
fajtáját svájci marhákra cserélte fel, amelyek a hideggel szemben is érzékenyebbek voltak, így csak az idő teljes felmelegedése után hajthatták ki őket a szigetekre. Ez pedig többnyire csak májusban következett be. Ez az időpont viszont rendszerint egybeesett a nagy tavaszi áradással, ami a hó elolvadása és a tavaszi esőzések nyomán következett be, s amelynek eredményeképpen nemcsak a láp között húzódó erek, vízlevezető csatornák teltek meg vízzel, hanem az egyébként száraz lábbal is megjárható zsombékos, lápos területeket is beborította a piszkos hullámú ár. Ezen a tavaszi árvízen kellett rendszerint átkelniök a szigetre igyekvő nyájaknak, s pásztoroknak. Hajóval persze nem lehetett megtenni az utat, hiszen a türelmetlen állat meg sem maradt volna a szűk csónakban. De ha valahogy bele is kényszerítették volna, akkor sem érhettek volna célt, mert az ár rendszerint csak a láp felszínét borította, alig ellepve olykor a növényeket, hiszen a tavaszi áradás egyúttal a láp alatti víz magasságát is megnövelte, s ezzel a lápot magasabbra nyomta. Ezen az alacsony és zsombékokkal, vízi növényekkel teleszórt vizen lehetetlen lett volna nagyobb terhet szállítani. Állatokat csak régebben szállítottak csónakon szigetre, mégpedig olyan szigetre, mint a Diás-sziget, melyet nem övezett nagy ívben láp, s akkor is csak kis létszámban. A nagyobb szigetekre szánt több tucatnyi csordát egyszerűen lehetetlen lett volna csónakon átszállítani. így nem maradt más hátra, mint hogy a pásztorok hajtsák át. Az áthajtást rendszerint délelőtt végezték, amikor már felmelegedett az idő. Ehhez ugyanis a pásztoroknak is be kellett menni a vízbe, sőt hogy ott szabadabban mozogjanak, ruháikat is levetették. Magukkal legtöbbször csak egy hosszú botot vittek, a már említett ágas botot, amely- lyel a talajt, zsombékot tapogatták, s ha kellett, zsombékról-zsombékra ugrottak. De nemcsak magukat, hanem az állatot is fel kellett készíteni az átkeléshez. Előre, a csorda élére, régi nyájbeli jószágaikat terelték, amelyek ismerték szavukat és engedelmeskedtek is, ahogy irányították őket. De ezen túl is a vezért, melynek nyakában harang (= kolomp) lógott, és a többinek is jelzést adott, külön beidomították, magukhoz szelídítették. Mint azt 1961-ben a zalavári Horváth János elmondta, aki, mind uradalmi pásztor évtizedeken át hajtotta át a megnőtt vizen a szigetekre a marháit: „A harangosomat mindig előre vettem. Az jelzett a többinek. Azok követték. A harangost pedig már előre magamhoz szoktattam, lekenye- reztem, hogy kövessen, de szelíd legyen és bátor, hogy mindig csak kövessen. Ezt kötéllel vezettem, mi a fejére volt kötve.” Tulajdonképpen az indulás, a vízre ereszkedés volt a legnehezebb. „Ha egyszer elindult, pláne, ha eljött a vizen 100—150 métert, akkor már el is lehetett ereszteni, ment a pásztor után. Bízott benne. A többi meg sorban haladt utánna ... A többi pásztor hátul terelte az állatokat szíjjostorral a víznek.” De ha egyszer megindultak, nagyobb ellenkezés nélkül szokott az olyan állat is utánuk menni, amelyik még először kelt át, s így addig nem volt vízben. A legnehezebb dolga kétségkívül annak a pásztornak volt, ki elől a nyájat, illetve a harangost vezette. Neki hol úszni, hol botjával ugrani, hol a zsombékokon mászni kellett. A többi pásztor, akik hátul hajtottak, átkeléskor gyakran a marha farkába kapaszkodott, s azzal húzatta tovább 72
