Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
VI. Legeltetés, takarmányozás
6. Bérlés a szigetekre A jobbágyfelszabadítás után pedig a berek a szigetekkel egészen az uradalmaknak maradt, s ezek a berek szárazabb részeit hol a legelő állat el tudott járni, továbbra is bérlettel hasznosították. Különösen így történt ez a szigetekkel, amelyek a Kis-Balaton ismételt szabályozásai következtében nemcsak szárazabbá, hanem könnyebben megközelíthetőkké is váltak. Olyan szigetként, amelyeken rendszeres legeltetés folyt, a követ- Kezőket emlegették a Kis-Balaton körüli falvakban: a somogyi parton az Almási, Fenyös, Csollányos, Hajmási, illetve a Simon, Pogány, Nyires, Endes, Tüskés és Ördög szigetet, míg a zalai oldalon a Hangyálos, Nagymarosi és Zimány szigetet. Ezek valamennyien az uradalmak birtokához tartoztak, de volt olyan is, mint a Magyarodhoz közelebb eső Pörkölt sziget, mely Balatonmagyaród birtokába került, s e szigeten a falu csordája szokott legelni. A két part, a somogyi és a zalai part között bizonyos különbségek mutatkoztak abban is, hogy a somogyi parton viszonylag enyhe volt az átmenet szárazföld és berek között, s így a berek szélében fekvő szigeteket a sorozatos csatornázások után száraz lábbal is meg lehetett közelíteni. A zalai partokon talán a Pörkölt és Fenyves sziget kivételével, e szigetek beljebb estek, így megközelítésük is körülményesebben történt. Ennek megfelelően a zalai szigetekre nem is szoktak más állatot hajtani, mint marhát, mely a lápos vizeken is át tudott lábalni, míg a somogyi szigetek között akadt olyan is, melyre disznót hajtottak. Így pl. Nyiresre, vagy a Tüskés szigetre. A Vár szigeten még tartottak egy csikóménest, és a Nyi- resen, a disznók és tehenek mellett még egy falka bivalyt is. Ugyancsak bivaly is szokott legelni tinókkal keverve a Pogány szigeten is, a múlt század végén és e század elején, ameddig adatközlőink biztosan visszaemlékeznek. A többi szigeten viszont csak marha legelt, hiszen ez bírta leginkább a berek ártalmait s ez tudta legjobban átlábolni a lápos, vizes területeket is. A disznókkal is sok bajuk volt a kanászoknak, még ha a berekbe szívesen jártak is, s ott sokféle gyökeret találtak, melyek közül a vörös páprán gyökerét, és kákicsnak, ennek a nagyra növő tejes gaznak a gyökerét különösen kedvelték. Nyáron szívesen elhúzódtak a pocsolyákba: „bele mentek a zsombékosba és egész nap is ott elvoltak”. Viszont a disznó, mint falánk állat, a berekben is sokféle férget, állatot összeszedett és befalt. Mint a berki kanászok mondták: „A disznó minden vicik-vacakot összeszed, megeszi a békát is.” „Májusban, amíg a harmat el nem veszett — emlegették — nem is volt szabad kihajtani: a sok féreg akkor jött elő s a disznó megette. Sok előhasi disznó még a malacait is elhányta tőle.” Ugyanakkor a malacok, mint mondták, szívesen ették a pöfeteg gombát, ha rátaláltak, amely ugyancsak ártalmas volt a fiatal állatnak. „Ha a malac rákapott a posz-gombára — emlékeztek visz- sza — csak azt ette, s mást nem. Így aztán csak sorvadt-sorvadt, amíg el nem pusztult.” A szigetek igazi hasznosítása, mint azt már a történeti anyag áttekintésekor is láttuk, marha-legeltetéssel történt. E szigeti legeltetésben 69
