Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)

VI. Legeltetés, takarmányozás

lölnek hozzánk”. De a balatonmagyaródiaknak az uradalomhoz 1833. ápr. 28-án írt leveléből is kaphatunk némi felvilágosítást erre vonatkozóan, melyben azt kérik,31 hogy „még azon Napkeleti árok közi rétet, mellet a Kiskomáromi Mészáros kész pénz füzetése mellett birt; az berkek igen vizes és nagyobb része hasznavehetetlensége miatt — ami természetesen az esőzés miatt bekövetkezhetett — ingyenes nap szám szolgáltatás nélkül” kaphassák meg.

A Kis-Balaton körüli szárazabb legelőket tehát a XIX. század elejére az uradalmak már többféle bérlettel hasznosították, s mint az utóbbi példán is láttuk, ez időnként a helybeli lakosság érdekei ellen szolgált. A magyar ódiak is nyilván szárazabb időkben terjesztették ki legelőiket olyan területre, mely sok eső esetén újra csak elvizesedett. De ha az idő szárazabbra fordult, újra csak mélyebbre haladhattak a berek szélén. 1808-ban is már olyan igazolásokkal találkozhatunk, melyek szerint egyesek kifejezetten a „bozótba” béreltek marhát. így ez év máj. 30-án Nagy László „Hűtős Pajta Biró” arról adott igazolást,32 hogy „Sármelléki Németh István az Égenföldi Bozótba béllett két darab Marhátul alku és egyezés szerént három forintott füzeteit. . .”

De ez évtől kezdve arra is van adatunk, hogy a Zala völgy szigeteire is bérelnek állatot. 1808. aug. 1-én a fenti „pajta biró” ugyancsak arról adott igazolást,33 hogy „Csányi Tar Mihály s Galló József a Mándi Szigetbe béllett négy darab Marhái'ktul alku s egyezés szerént nyolcz forintot fü- zettek...”, míg a következő évben ugyanaz a két személy a „Sömgyénesi Szigetecskére béllett nyolcz darab Borjaitul” fizetett ugyancsak nyolc forintot. Esős, árvizes időkben természetesen e sziget bérlése is elmaradt, mint pl. 1813-ban, amikor is az inspector külön jelentésben indokolta a várt jövedelem elmaradását:34 „.. .s folyó 1813-ik Esztendőben uralkodó sok esső és árvizek miát Mándi Puszta határában az úgy nevezett Söm- gyén Szigetet használni nem lehetvén, azt senki fel nem vette, se szénát se sarjút rajta takarni nem lehetett...” Ez utóbbi példa egyúttal mutatja e legelőhelyek bizonytalanságát is.

Ennek ellenére a Kis-Balaton környéke és a Zala torkolatának vidéke összehasonlíthatatlanul jobb legelői és takarmánylehetőséggel rendelkezett, mint az uradalmak egyéb részei. Ezért is hajtottak — az 1802. ápr. 14-i inspectori jelentés szerint — a „Felső vidékről”, azaz Vas és Sopron megyékből e vidékre borjúkat is telelni.35 Az említett jelentésben erre vonatkozóan a következőket találjuk: „Mándi Pusztán telelt Felső vidékről hajtatott Borjúk is fűre eresztették, minek előtte a széna egészen el fogyott, egyéb eránt Szala tövén — olvashatjuk a vizes berek korábbi sar- jadására utaló sorokat — tsak ugyan már legelhetnek ezen Marháik is.”

A vizek mellett s a szigeteken nyilván a bujább vegetáció következtében, jobb lehetett a legelő s kedvezőbb a teleltetés is. Erre utalnak, úgy tűnik, az uradalmi tiszttartónak 1813. márc. 14-i jelentésének szavai is, melyek egyúttal az első adatok a kis-balatoni szigeteken való legeltetésre, esetleg teleltetésre is.36 Azt írja ugyanis, hogy ,,a’ mely Marha Zimán szigetében járt, már messziről is ki esmérszik a többitől és sakkal jobb karban vagyon.”

66