Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
XIII. A sás és hasznosítása
tára a növényzeti viszonyok módot adtak.' Érdekes viszont, hogy az e típusú eszközünk a Duna vonalától keletre már nem lelhetők fel, különösképpen nem a klasszikusnak nevezhető nádvágó funkciókban. E szerepkörben itt, az Alföldön és a Tiszántúlon egészen más típusú szerszámok használatosak, olyan eszközök, melyeknek sem formája, sem felerősítési módja, sem használati módja nem egyezik a dunántúliakéval. A Duna tehát határvonalat jelent az e típusú szerszámok elterjedésében, s e tény önkénytelenül is a hajdani nagy határvonalat, a római birodalom limesét juttatja eszünkbe. Kérdés, összefüggésben van-e azzal? Némely szórványos történeti adatok középkori felbukkanása arra utal, hogy az e típusú eszközök e korban is éltek e vidéken. Ugyanakkor másfajta, más típusú vágóeszközanyagról, mely a fentieknek megfelelne, semmiféle lelet nem tanúskodik. Kénytelenek vagyunk így egészen a római korig visszamenni, melynek leletanyagában bőségesen találhatunk a mai késekkel megegyező változatokat. S talán az sem meglepő, hogy e leletanyag legnagyobb része éppen a Balaton mentén, sőt közvetlenül a Kis- Balaton környékén került elő.8 De elképzelhető-e e szerszámok ilyen huzamos továbbélése, s főleg olyan korban azok megtartása, amikor a háborúk a lakosság hagyományos termelési rendjét felforgatták, nagy részét elpusztították, vagy menekülésre kényszerítették? Ügy tűnik, hogy ennek feltételezése nagyon reális alapokon nyugszik, hiszen a lakosságot sosem szokták a háborúk teljesen kipusztítani, annyira, hogy utána csak vákuum maradt. Ha pedig valaki maradt, akkor annak a művelt területet beborító bozóttal, s vad vegetációkkal kellett elsősorban is megküzdenie, s e küzdelemhez kitűnő vágóeszközt jelentett az említett íves kés, melyet igen sokféle funkcióban használhattak. A később ide települt új lakosság is, ha földet művelni akart, vagy egyáltalán bozótot irtani, e szerszámokat volt kénytelen először is igénybe venni, s így folyamatos átadása is biztosított lehetett. S hogy a Kis-Balaton környékén a hajdani, római kori települések élete nem szakadt meg teljesen, azt magának Keszthelynek is e korból ránk maradt neve, a castrum szó folyamatos és több néptől is segített fennmaradása igazolja. Ehhez hasonló continuus fenntartása az említett görbe késeknek is elképzelhető.9 S hogy e fennmaradás korántsem egyedi helyi jelenség, azt éppen az e típusú eszközöknek szélesebb körű kutatása is igazolja. Az e típusú eszközök lényegében a hajdan a rómaiaktól huzamosan megszállt területeken maradtak fenn — természetesen csak ott, hol a természeti környezet is teret biztosított működésüknek. Az e típusú szerszámok ezért az Ibér- félszigettől,10 Francia- és Olaszországon11 át a Balkán-félsziget nyugati szegélyén máig megtalálhatók,12 de megtalálhatók a Dunántúlhoz közvetlenül kapcsolódó Szlovéniában is a Száva mentén.13 E helyeken egyébként a maiakhoz hasonlóan, a régészeti leletek is igazolják a tárgyak hajdani létét, s szívós továbbélését.14 A Kis-Balaton körüli hagyományos vágóeszközök tehát igen régi hagyományt őriztek meg, és sok más dokumentum mellett ezek is a hajdani római műveltség továbbélésének bizonyítékait szolgáltatják. Ez az egyik legnagyobb jelentősége ezeknek az egyszerű, és sokak által figyelembe sem 141
