Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
XI. Faizás és vesszőszedés a berekben
3. Vesszőszedés a berekben Korántsem volt ilyen jól ellenőrizhető az a haszonvétel, mit a berekben növő bokrok biztosítottak, s amiről a zalaváriaknak a fenti panaszlevelében is már szó esett, amikor a faragott épületfák mellett a „Vesszőknek és Karóknak” elvételét is sérelmezték. Ezeket és főképpen a különböző vesszőket a berekben tenyésző fűzfabokrokról nyerték. A fűz, mint az Lóczynál olvasható,14 „a vízzel telített talajnak állandó faneme, de a lápokon csak alacsony növésű, cserjés fajai tenyésznek, a milyen a síksági lápjainkon mindenütt előforduló hamvas fűz {Salix ci- nera L.) és a kevésbé gyakori füles fűz (Salix aurita L.). Ezek is — mint Lóczy megjegyezte — inkább egyesével tenyésző fajok, sűrűbb bozótokká vagy ligetekké lápokon nem tömörülnek...” Az előbbit a Kis-Balaton mentén általában rekettyének nevezik és belőle többféle eszközt, így a háznál használt kosarakat, és a halászathoz szükséges egyes eszközöket, mint amilyen a vejc, rötő vagy versa, készítettek. Ennek szála hosszabb, erősebb volt. A füles fűz, melynek helyi neveként a rókafarkú vessző, vagy nyúl- vessző neveket hallottuk, a helybeliek emlékezete szerint a zsombékokon nőtt és vesszejének vége több ágra, bozontosra nőtt. Innét is származik fenti, helyi elnevezése. Mivel e fűzfának a szála vékony és gyenge volt, többnyire csak seprő készítésére használhatták. E kétféle fűzfán kívül ismerték még a sárga fízvesszőt is, melynek a reketyénél finomabb, hajlékonyabb szára volt, s így különösen kisebb kosarak készítésére volt nagyon alkalmas. De azzá tette szép sárga színe is, mely tulajdonsága következtében üléskas készítésére is szívesen alkalmazták a vastagabb szálakból készített ülésváz bekötése alkalmával. Lóczy még nem emlékezett meg róla és így már ebből is sejthető, hogy későbben betelepült fajta. Nem is szereti a vizes, berkes területet, igazi hazája a nedvességben gazdag, de sík föld. A vesszőt, hacsak fája nagyon meg nem vastagodott, s e vastag ágat csak baltával lehetett vágni, metszőkéssel szedték. Ennek helyi neveként a másutt is használatos átfogó metszőkésen kívül, a matukát emlegették, mely szó viszont egyúttal jelölte a nád- és sásvágásnál egyaránt használt kovácsoltvasból készült görbe késeket is, melyeknek a metszőkéseknél jóval hosszabb fanyelét köpüvel erősítették a vasfejbe.15 A metszőkés nyélbeerősítése viszont vastüskével történt. A különböző vágóeszközökkel és azok többféle elnevezésével később, a nád-, sás- és gyékényvágók tárgyalása kapcsán kívánunk foglalkozni, annyit azonban már most is megemlíthetünk, hogy a különböző szerepkörökben használt eszközök egymás között igen szoros összefüggést mutatnak. Leginkább a nyél hosszúsága választja el őket, ezt pedig az szokta meghatározni, hogy a szerszámmal végzett munka során kellően védett volt-e a kezük. A nád- és sásvágásnál, amikor az éles levél könnyen elmetszhette volna a rövid nyelet szorító kezet, ezért volt szükség a hosszú nyélre. 123
