Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)

1. Vörösmarty "Szigetvár"-ja

tott múltidőt is (hiszen a „késve” 1566 előttre utal). Vagy egy másik sor: „Századaink sanyarú korából”; ez nemcsak a XVI. századra vonatkozik, hanem történelmünk egészére. A vers részei ösztönözték (és ösztönzik) az olvasót az idő- és térhatárok felbontására. Az első szakasz várrom képéből feltárul az egész magyar múlt. Vagyis olyan kaput nyitott ezáltal Vörösmarty, amelyiken belépve megszűnik a fizikai értelemben vett tér és idő. Ezért hat a Szigetvár szó képe ivei rendkívül modernnek. Igaz, az időhatárok felbontása, a tudatos idötlenítés a XX. századi líra vívmánya, mégis azt kell írnunk, hogy a Szigetvár egyike az első olyan magyar verseknek, amiben a költő átlépte a fizikai értelemben vett időhatárokat. Az nem állítható teljes bizonysággal, hogy az „ősi idők” fogalomkapcsolás tudatos, szándékos idötlenítés eredménye a versben, a határtalanság voltaképpen — mint Babits írta — Vörösmarty „lelkének időtlen ideje”. A Szigetvár nem felidézi a múltat, nem társítja a jelenhez, hanem benne a költő maga válik részesévé, krónikásává a csatának, a „vivá”-soknak. Nyomatékkai ismételt szó az első szakaszban az „előttem”, s kifejezi, hogy a költő mindazt látta, átélte, amiről a továbbiakban írt. Ismét utalni lehet a Zalán futására, ahol az időprobléma ehhez hasonló módon szerepel:

Gyászos vagy s szomorú, emléke az ősi időnek.

A szóhasználat nyilván nem véletlen. A költői szemléletnek az a határtalanba ívelése, ami a Szigetvár-ban észrevehető; Vörösmarty számára szomorú. Azért, mert egyben, egészében, színével és fonákjával, clair-obscur játékával látta így az életet és a halált, s múltat és az akkori jelent, s azt is, hogy a gazdagság és dicsőség megteremtése nem lehetséges egykönnyen. Amit Zrínyi tett, dicső vívásai s a szigetváriak diadalmas enyészete — mint utaltam rá — lázító példa lehetett volna, változtatásra sarkalló riadó ... S mégis a költemény alaphangulata a belenyugvásé, a szomorú fájdalomé... Ez a hangulat, a hazafiúi borongás mélabúja Osz- sziánra emlékeztet. Nem azért, mintha a kelta bárd verseit Vörösmarty már ekkor ismerte volna, hanem mert eljutott azokhoz a stíluseszközökhöz, amelyekkel remekül kihasználhatta a fény-árnyék váltakozásának versbeli lehetőségét. A Szigetvár költői eszközeivel — csatakép leírás, a természeti erők hangulat szerinti változtatása — előkészítette a hőskép (epyllion) versformát. Az objektivitás („roskadozó” fal) és a líraiság keverése nagyszerű lehetőség volt a fájdalmas nyugalom kifejezésére. Azoknál a részeknél is, ahol „diadal”-mas küzdelmekről írt, a szavak hangulatán érződik a szomorúság, az első szakasztól, a „gyászba borult” ég képétől a sírba dőlésig. A vers értékét persze nem a mögöttes hangulat határozza meg, annál kevésbé, mert az elégikusság ebben az időszakban kor- és stílustünet. Vörösmarty a versében — bizonyos értelemben a stíluslehetőségek ellenére — jutott el a „hon virultát” igénylő gondolati csúcsig. A lezárás a romantikus ellentétezés következetes végigvitelének eredménye.

Utólag nehéz eldönteni, hogy a kikerülhetetlen végzet vagy a rossz, „gyáva tanács” miatt szomorú a költő; esetleg a gyógyíthatatlanság felismerése vagy a gyógyító tettek késése okán növekszik-e fájdalma. A versben mindkettőre találunk utalást; Zrínyit, a „dicső hős”-t a „csapodár

11