Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
ki fejlődéséből” következően túllépett az igényeken. Képzete — mint írta: — „lehányja a nemzeti igát és valóban a végtelenbe lendül, időkön túl keres tündérvölgyeket és délszigeteket”.39 Majd néhány sorral lejjebb: „Ez a túltömött és végtelenbe lendülő ifjú fantázia vadul szomjazza a sohasem látottat, sohasem sejtettet, ez a nagy művész, a kötelességből múltak énekese, a hagyományos versekben újat és hallatlant akar teremteni”.40 Ez a részlet elsősorban azért érdékes, mert beleéléssel felidézi Vörösmarty vágyait, céljait. S emellett igazolja a jelzett kettősséget. Aminek további bizonyítéka, hogy a fiatal Vörösmartyról szóló dolgozat negyedik' fejezetének címe: A fogoly visszatér börtönébe. Ebben a részben annak kifejtése következik, hogy a „makacs és erős lélek” eleget tett „a külső kötelességének”. Ez a kettősség, ez a kontroverzia erősödött fel Babits szerint a férfi Vörösmartyban. S ennek megfelelően direktebb lett tanulmányírói módszere, kimondja azt, aminek megsejtését eddig az olvasóra bízta: „A divat a kor lelke, de a nagy költőknek külön lelkűk van.”41 Ha eddig az ifjú, a mesterséget tanuló költő lelkivilágát idézte fel, akkor innen már csak a „nagy lélek” megnyilatkozásai érdekesek. Arra keres sajátos módszerével választ, miként reagált a költői lélek a sikerekre, hogyan állt a pálya tetőpontján? Olyan kérdések ezek, amelyeket nem tettek fel a Babitsot megelőzően Vörösmartyval kapcsolatban, és ő is csak úgy tudott válaszolni rájuk, hogy elvetette a tények leírásának módszerét és megkísérelte beleéléssel felidézni, mi volt, mi lehetett 1830 körül Vörösmarty lelkének jellemzője. A beleélés és átérzés módszerének alkalmazására is Gyulaitól kapott indítékot, abból a summázatból, miszerint: az, amit Vörösmarty 1832 végéig írt „költői pályájának csak első felét teszi ugyan, de mégis majd mindent magában foglal, ami költészetének lényege s hatásában korszakos. Pályája második felében emelkedni látjuk őt, sőt új oldalakról is ragyogni, de szellemének ez a hatása, amely költészetünk átalakulását annyira előmozdította, már ekkor teljes erejében nyilatkozott”.42 Az állítás hibás volta serkentette Babitsot, hogy felidézze Vörösmarty érzéseit. A pozitivizmushoz képest új módszer, a beleélés eredménye a következő: a tetőpontra jutás érzése Vörösmartynál a szomorúság volt, a csalódottság s ebből következően érezte úgy a tanulmányíró, hogy a nagy költő üresnek látta a világot, s ezért írt „pesszimista halálvágyó verseket”. Ebből az érzésből vált fontossá — ahogy Babits írta — „életkérdésévé” az életfilozófia nagy problémája: hol van a boldogság, melyben az ember kielégülést talál? A tanulmányok szerint e kérdésre válasz: a Csongor és Tünde. A tanulmányok középpontjában e drámai költemény magyarázata áll. Elsősorban azért, mert választ tartalmaz az életfilozófia kérdésére, másfelől pedig Babits nagyra értékelte. A dráma szerinte „ia magyar irodalom főművei közé tartozik, s... a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is méltán foglalna helyet”.43 A magyarázat metodikája szempontjából mellékes, hogy valóban ez a drámai költemény képezi-e Vörösmarty pályájának csúcsát,44 de az tény, Babits értékelése és magyarázata mutatta meg Gyulaiék ellenére igazi szépségeit. Tanulmányírói metodikájának megfelelően itt is egy előföltevésből indult ki; abból, hogy a Csongor és Tünde világirodalmi mércével mérhető alkotás. Ennek megfelelően 40
