Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)

2. Ady és Csokonai

A szakaszban két múlt és három jelen idejű igealak van. A költő így vezette át a múltat a jelenbe, pontosabban így szüntette meg, bontotta fel az időhatárokat. Azt látjuk, hogy Ady számára Vitéz Mihály „ifjú” és szíve „ma is meleg”, arról írt, ha a „bágyadás”-t legyőzi, akkor mindaz érthetővé válik, ami költő előd életében, lírájában „szép” volt. Már itt az ötödik versszakban látjuk azt is, hogy nem egyes számban használta a szavakat; „Csókoljuk jól meg az ő ifjú szivét” írta, néhány sorral lejjebb pedig: „ha bágyadás nem ült szivünkre”. A többes szám használata, következetes használata arra mutat, hogy Ady nemcsak önmaga „ősét” látta Vitéz Mihályban; a XVIII. századi „poétaság” hatását mindenkire, minden költőre érvényesnek tartotta.

Az ünneplő vers igéinek többes száma és az 1905-ben írt cikkben is felbukkanó pluralis azonos célzatú: bizonyítja, Ady Vitéz Mihály ébresztését nemcsak önmaga feladatának tartotta. A költemény hatodik szakaszától — két ige kivételével (kacag, zokog) — következetes a többes szám használata. Ady ezzel is kifejezte, hogy önmagán túl a XX. századi magyar líra, minden költő és írástudó elődjének látta Csokonait. „Mindnyájunknak atyánknál atyábbja” — írta költeményében. Prózában pedig: „ha a petőfisták nem Petőfi gigászi bércein véreznek el, de Csokonaihoz járnak tanulni, ma sokkal gazdagabb a magyar líra .. ,”54

Ez az igazságtétel csúcsa, de hogy ehhez eljusson öt versszakon keresztül szembesítette a£ akkori jelent és a múltat. A jelent, amelyben reménykedve látta, „egy kicsit mégis csak hajnalodik”,55 amikor „tapsos, föltámasztó nap”-ok „röpítnek ki” a „Télből”. A jelen és a múlt közötti időhatárok eltüntetése — mint az idézett részletek is mutatják — évszakok váltakozásában is nyomon követhető. A múltat szimbolizáló „Télből” életének és költészetének tanulságaival Csokonai is segít kilépni. Azáltal, hogy utat mutatott, illetve „fényküllőzött”, világított. A költemény hetedik szakaszában újra előkerül a Főbusz-motívum. Az elsőben azt láttuk, hogy „szavak” életet adó Napjaként jelent meg Csokonai, a hetedikben pedig arról írt Ady, hogy „bővült nap leve”, életnélküli példa. Abból a költőből, aki „mint lenge párok éjjeli csillaga” indult, akinek sírjából is „finom, friss kellemek” szállnak — „kövült nap” lett. Igaz, még így is „káprázatos”.

A szóhasználat azt mutatja, hogy a jelen és a múlt összevetését költeményében nem állásfoglalás céljából végezte Ady, nem azért, hogy valamelyiket a másik fölé emelje. S azért nem tette ezt, mert — mint volt róla szó — Csokonai életében, költészetében saját sorsát kutatta, nézte. Művészetének geneziséről vallva írta: „mi fennen hirdettük már nyolc esztendő óta, hogy Balassáétól, kuruczéktól, s Csokonaitól ösztönöztettünk”.56 A saját költői világ kialakításához nyújtott segítséget köszönte meg Vitéz Mihálynak ezzel a verssorral: „Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.” A figura etimologika szerint Ady Csokonaiban szellemi ősét látta, azt az „atyát”, aki „örök, ó s új hunn poétaság”, kinek követésével a magyar lírai hagyomány, a „dal első magyar zsenije”57 előtt tiszteleg. Akihez érzelmi és értelmi szálak egyaránt kötik.

A kettős, gondolati és emocionális kötődésre több példát találunk a versben. Ady azt szeretné, hogy „ébresztésünk ne fájjon neked, / Csoko24