Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Az igazi poézis keresése (Hódolat Berzsenyi Dániel szellemének)

tét, barátság, tisztelet és csudálás” szavai fölé inkább a Kazinczytól leírt „irigylés legszentebb érzése” kerekedett és mert Szemere védelmező sorairól is csak későn értesült és őt is megtámadta, így ezek a teljes magára maradottság érzését és gátlásait csíráztatták ki szívében. A mai szóval az elidegenült lelket, a csupa gátlást a berekszélben, amely berek is Kazinczy béka-költőit, a „brekeke, brekeke- Kloax, Kloax- Tuú, tuút” idézte a fülemülék helyett, zúgó fülébe. Társai csak a kínjában teória készítésre és védelemre serkentő könyvei voltak. Hölderlin egy kis toronyban, ő egy elvadult kert és nádasszéli békaváracskában él „haldokolva”. Egész „természetében fölforgatva”, „fél halálban”, „fekete órákban”, „kegyetlen nyavalyával, mely engem gyakran félbolonddá és féldühössé tett.” A félőrült szót épp hogy csak le nem írta. Merényi Oszkár emlékkönyvében találóan mondja „egzaltált ihletű költőnek”.

Valóban Berzsenyi kidöntött mellű, feszes mentezsinórjai alatt is mindvégig egzaltált keblű, „mágiás”, megszállott ember és poéta volt. Tü- zében és szép ellágyulásaiban is, ha versre, ha prózára fog tollat. Ez a lelkiállapot hatványozottan áll az 1817-től 1829-ig tartó évekre. — Mert közben mi is történt? — Mikor 1820-ban Kazinczynak tragikus állapotát nyíltan feltárta és amikor 3 év után újra megemlíti Kölcsey „goromba recenzióját”, akkor ismét csak ilyen választ kapott: „Annyi való, hogy én a Kölcsey recenzióját nagy gyönyörűséggel olvastam. Mit itéle verseid és Kis űréi felől arra épen nem volt gondom; egyedül azt a színét tekintettem az érettségnek, nyugodalomnak, mely dolgozásán az első soron kezdve az utolsóig bájoló hatalommal ömlött el.” Ez nem más, mint az mellett a Kölcsey hang és „rossz kritika” melletti kiállás, melyet később Kölcsey kristály jelleme visszavont. Érdekes, hogy szinte természetesen folyt ebből, hogy ezekután megtoldva még ezt is hozzátette, mintha mi sem történt volna: „hidd, hogy érdemeidet védelmezni, ha azt kívánná a szükség, ná- lamnál készebb senki se volna”. „Az életnek sok esetei vannak, melyek megtévesztenek bennünket.” De ez a levél nem az. Világos beszéd. Világos válasz rá az is, hogy ezek után Berzsenyi már nem három, hanem kétszer három évig nem ír és nem válaszol Kazinczynak, mert ez már több volt, mint kritikai tárgyilagosság és a szépet védelmező „korbácsos” szigor és epgirammázó hegyesség, amelyet Berzsenyi amúgy sem kedvelt a Kazinczy- műben, még akkor sem, ha most is odatette, de csak levélben, hogy „verseid nekem elhalhatatlan fényt szerzettek”.

Ezzel a nesz e-semmivei ő is segítette, hogy egyik legnagyobb költőnk elnémuljon. Hagyta, hogy kínjában „aesthetikussá üstökölje” magát. Egészen „A kritikáról” című tanulmányának megjelenéséig, 1835-ig. Elnézte, pedig tudta, hogy Berzsenyi a virtusát és költői művét milyen nagyra becsüli, mert világos, hogy „A kritikáról” című tanulmányának a főhőse és a mű „története” is ő maga és költői csatája. Ha ki nem is mondta, de tiszta képlet, hogy magára húzza „A kritikáról” második vádpontját is. „A lángészt kritika nem taníthatja; mert a lángész nem tanítványa, hanem tanítója a theoriának.” De jellegzetes kritika és egyensúly érzékkel így folytatja: „de minden idő mutatja azt is, hogy a legnagyobb lángész is csak idővel, tapasztalással és tanulással jut a legfőbbre, s mutatja, hogy a lángész a theoriának tanítója és egyszersmind tanítványa lehet.” Berzsenyi

27