Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Egy ismeretlen Berzsenyi óda (Berzsenyi Dániel utolsó keltezhető verse)

ben sem a két állítmány között és végén, hanem vesszővel elválasztva utánuk van. — „Menj, menj! Hazánkban jó magokat vető / Hős társaiddal.” — Ebben a sorban és befejezésben épp az a szép, hogy így foglalta össze mindazoknak emlékét, — névtelenül is a nevét —, akik a haladást és a reformharcokat szolgálták. így lett naggyá ez a szép befejezésű óda. Felrepül!... Érdekes, hogy költőnk az első ódáját A magyarokhoz-t is al- kaioszi formában írta. Ha szabad már mondanom, az utolsót is abban írta. Ez a klasszikus versforma állt legjobban Berzsenyi költői egyéniségéhez, hangjához. És a jövendő előtt milyen tipikus Berzsenyi szóképzéssel zárja az ódát. „Most is az időnek illy / Vezére kell, mert a jövendőt / A mai tartja varázscsomóban.” — Épp az ilyen „varázscsomó” szó a legbizonyítóbb Berzsenyi-jegy. Ez, melynek társairól Kölcsey — ma sem érthetően •— de ürességükről beszélt. Pedig épp az ilyen szóösszevonásokkal tömörített, emelt a költő. Sokszínűvé és fényűvé tette egyetlen szó körül az olvasó képzeletét. Egyszerre mozgatja meg érzékszerveink közül a látást, hallást és a gondolatot is. Ilyen szavai a „tündér-szerencse”, „aranyvilág”, „őrlé- lek”, „villámkacér”, és utánuk itt ódánk zárszava a varázscsomóban. Ennek változata és ezt a szóösszevonást idézi a Cyprishez versében szereplő „varázsöv”.

Bizonyító szándékom után, — mert szükséges, — azt kívánom, bár elő is kerülne a kallódó Berzsenyi kéziratokból ennek a versének az eredetije is, hogy semmi kétség föl ne merülhessen afelől, hogy nem Berzsenyi hatású, de eredeti Berzsenyi ódára leltünk. Egyben pedig talán az utolsó évszámmal is ellátható ódájára.

1971

51