Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Egy ismeretlen Berzsenyi óda (Berzsenyi Dániel utolsó keltezhető verse)

Ö, a „háládatos tisztelő” írta a Somssich ódát is, mert Somssich Pongrác velük együtt — ismét Berzsenyi szavaival, — „megérdemlik . .. , hogy a magyar Múzsa is megtisztelje”.

Mindeddig az eseményeket és a szereplőket, körülményeket idéztem. Nézzük magát az ódát. A külső keret után talán közelebb jutunk a stílusból is ahhoz, hogy Berzsenyi írta.

Ahogy a megyei iratokat és beiktatások, ünnepségek mozgási idejét nézzük, a verset Berzsenyi csak 1832 tavaszán vagy nyarán írhatta. Nehezen állhatott a vershez, hiszen 1825 után alig írt tizet. A Helikon szüzeitől „alig csikarhatja ki” a verset, írta Dukai Takáts Juditnak. Másutt pedig 1828-ban ezt írja: „Én most igen szeretek hallgatni” ■— és így folytatja a következő Döbrentei levelében 1829-ben: „Öregszem, hidegszem... elany- nyira, hogy alig lelek ösztönt magamnak az írásra.” Egy méltatlan kritika lelki hatásai ezek. De ez a kritika íratta meg épp 1830-ban a „Poétái har- monisticát” és ekkor dolgozott a „Kritikai leveleken” is. Irodalmunknak a költészetről és kritikáról írt alapvetően érdekes tanulmányai ezek, amelyekben költőhöz méltó válaszokat adott, — ahogy Mailáthoz írta —, a „reducaltatott expoéta”. Nehezen foghatott tollat az idő sürgetése miatt is. Hiszen vallotta, hogy „jó verset írni nagy munkát, nagy erőlködést kíván. Aki egy ódán hétszámra dolgozni nem tud, az poéta soha sem lesz. Amely vers hamar készül, rövidéletű az, mint a Varga Péter bocskora.” Az utóbbi 15 évben, — esztétikai írásai közben —, amúgy is még érzékenyebb, kritikusabb lett versírói gyakorlata. Már-már egy robosztus alkat és lélek félszeg óvatosságát érezzük levélsorai között, valahányszor valakinek kéziratos verset, vagy kötetét küldi meg. Ilyen állapotban írta meg a Somssich Pongrác ódát, amelyik minden bizonnyal egyben a keltezhető utolsó versét is jelentette. Ebből a lelki állapotból magyarázhatjuk azt is, hogy ódája névtelenül jelent meg. Ö, aki például A magyarokhoz ódáját 14 és nem egy költeményét 8 évig csiszolta, rövidnek érezhette az időt. De nem írta alá azért sem, mert ezekben az években amúgy is egyre készült, —• mint Ka- zinczynak írta 1831-ben —, „minden egyéb munkácsfcáimnak ... holmi jobbítására ... és kiadására”. Ügy vélem 1832-ben ilyen „munkácskának” tekinthette a Somssich Pongrác ódát is. Amúgy is, mint névtelen ajándék, ebben a helyzetben és alkalomból így inkább lett, nem a vers tökéletességre törő Berzsenyi, de Somogy „komplimentje”... A vers amúgy is erősen somogyi ihletésű. Kicsit a megyére fényük vissza.

Az „ismeretlen” költő a Somssich ódát Berzsenyi legkedvesebb óda formájában, a tiszta alkaiosziban írta. A személyeket köszöntő Berzsenyi ódák legtöbbje — mintegy tíz vers •—• ebben készült. Közülük kettőben a második sort aszklepiadeszire „újította”. így tehát a versforma is Berzsenyire utal. A tartalom pedig egybesűríti az 1830-as Somssich Pongrácot búcsúztató kaposi nagygyűlés szavait és emlékeit. Először is az időt: „Két év alig múlt” ... Aztán a jóbarátot „az ezüst hajú Öreget”. (Sárközy Istvánt). Tehát a barátságuk idézésével együtt örökíti meg az alnádorrá emelkedést és a főispánná, — pontosabban helyettes főispánná — történt kinevezést is. A fő- és alcím kapcsolás is Berzsenyié: „midőn főispáni helytartó székét elfoglalná”. Akárcsak például a Teleki Lászlóban „midőn a Balatonra szállott” .. .

48