Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)
II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Harmónia és Diotima (Berzsenyi és Hölderlin párhuzamok)
Nikla-Tomijába került. Ahol csak iszap volt és pásztor és halásztanyás világ. Görög tengerek helyett mocsár. Írhatta volna, úgy mint a megalázott, fölösleges házitanító, mert mindkettőnek már életük delén daltalan lett a sorsa: „Ily kurtára fogod, régi dalos? Talán nincs kedvedre a dal? Ifjú reményeid napján még nekikezdtél s nem bírtad berekeszteni!” Sors és dal — közösek. Alkonyodik. Hogyan lennék boldog. A Nap messze, a föld hideg, borzongás ver, előttem csapdos, surran az éjmadár. 1798-ban Hölderlinnél ugyanaz a lelkiállapot, mint amely Berzsenyinél 1808, majd 1817 után jelentkezett. S a „hogyan lennék boldog?”-ra két rokon-indítású és célú más-más színű alkotás a válasz az éjmadár szárnya alól. És Hölderlin mellett három év boldog-szenvedés után már ott áll, nem az álom, de megalkotva a Hüperión. A Szépség. Hölderlin a Hüperión- nal a durva valóság világába, vagy úgy is mondhatjuk, a szép Természet világába egy segítő, az emberi természetnél jobb és szebb költői természetű valóságot teremtett. Berzsenyi pedig a Hüperión megálmodott hellasi tájai helyett a Poétái Harmonisticába a lényeg képzéshez egy költői képletet szerkesztett, mely ha megoldást nyer, úgy nemcsak a magyar költészet és költő kerül az Olymposzra, de hiszi, hogy az „emberi nemzet” is. Hölderlin lelke akkor már elsötétült. Berzsenyi pedig lelki sötétségben küzd. A le nem írt félőrült, de „féldühös” állapotban, mintegy görög tragédia színpadán. Két szereplős párbeszéddel, a múzsa és a költő között, hogy bizonyítsa és fölmutassa a maga szépének és a költészeti eszményképnek az arcát. Egzaltált, mágiás és mégis reális próféta a közösségért, a magányban, egy nagyon is ingó talajú ködös tájon, ahová már Keszthely Helikona is messzi. Mindkét költőt a „Legjobb” és a „Legszebb” eszménye kísérti és vigyáz is rájuk. Hüperión szavaival: „nem tudok beszélni róla, de vannak órák, midőn a Legjobb és Legszebb mintegy felhők közt megjelenik és a sejtő szeretet elé a beteljesülés ege tárul.” Ennek megtestesítője Diotima, akivel egy szentimentális élmény-sugárzásban „élt”. Berzsenyinél, Diotima az arany-középszer Hellén-magyar realizmusával, Harmóniává lényegülve, szinte e világi alakban jelenik meg. Berzsenyi Legfőbb-szépe a földi szeretet alakjában él, mint „az egész emberi nemzetért áldozó szeretet”. Harmónia maga a „hasznos nép”. A Hüperiónban a szeretet, mint mennyei realizmus, a Poétái Harmonisticában pedig, mint a mezei realizmus eszménye vonul végig. Hölderlinnél képekbe varázsolt tündéri képek, Berzsenyinél megváltásra szánt, izzasztó, emberi képlet megvalósítható titkaiként. Végsőfokon mindkettőnél „az örökkön örök Szép” Természet másolása. Egymás mellett olvasva műveiket, olyan érzés támad az olvasóban, hogy a világirodalomban ez a két nagy költő a Goethe—Schiller és Byron—Shelley kettősök mellett egy egészen más nagyságot képvisel. Az éteri szépre 37
