Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Harmónia és Diotima (Berzsenyi és Hölderlin párhuzamok)

Újjászületett erényekkel a rossz égöv alatt egy „romlásnak indult hajdan erős” nemzet boldog jövőbe indítása:

Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,

Mennyi andalgó öröm és reménység,

Rengetett, édes Csalatás! öledben Mágus erővel.

Egyre keresi a teret és remélve teremti a reális hüperióni szép világot. Keresi a kiutat, mert mocsárba fojtja a kor és a magány. Űzi a dicsőségvágy és keresi, mert gondolatvilágával kilóg az osztályából is. Keresi, mert nincs harmónia a valóság és az ideál, az élet és az eszmény között. A mű közben versben kikristályosodik, de ezt a Hölderlin—Berzsenyi is egyre inkább érzi, hogy műve hiábavaló prófétálás. Még hívei között is olyan remete, aki szép ménese és zsongó rnéhei és nyájai között is elfojtott tett- vágy csupán. Egész lénye tele segítőkézre vágyással. Byron a vers mellett e vágyakat ki is élhette és Széchenyi is. Ő Niklán, mintha egyre jobban csak a lefojtottvágyú, romantikus-realista maradna. Egy se nyugati, se keleti mezei életforma közé szorult magyar Hüperión. A keserűség vadul szakad rá:

Álmaim tűnnek, leesik szememről A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak Rózsaberkéből sivatag vadon kél

Zordon időkkel. . .

A barátaitól meg nem értett Hölderlin is írhatta volna e sorokat, melyeket a barátaitól még meg is támadott Berzsenyi írt, lemondó sóhajjal a Barátaimhoz versében:

Látja, és keblét szomorún bezárja,

Nem szeret semmit, de nem is gyűlölhet;

Szíve óhajt még, de üres vadonban

Hal ki nyögése.

Hölderlin ekkor már a tübingeni kis toronyban énekelget, ö pedig a somogyi berekben egyre csak makacsabban készül, Harmónia segítségével, a földi Hüperión-világ megtalálására. Egyre több „fekete órával” lelkében és egyre mélyebb sebekkel a szívében készül, az „arany középszer” arányaival épült házában, amely Hüperión elképzelt görögföldi háza is lehetett volna.

Háza szent templom, maga áldozópap,

És az áldásnak poharát kezében Istenek töltik kimeríthetetlen

Égi itallal.

És környezetét pedig, csak a maga mentségére is, mert ilyennek akarja látni, épp a hölderlini sors előli meneküléssel, ilyennek festi:

A víg pásztori kor gyermeki közt lakik:

A természet ölébe dől,

Annak nyújtja kezét s mennyei csókjait.

33