Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Az igazi poézis keresése (Hódolat Berzsenyi Dániel szellemének)

szerénysége magát nagyon is nagyra tartó szerénység volt. Tehetségéről Kazinczynak többször is leírta, hogy neki semmilyen teóriája sincs, amivel azt mondta, hogy nála a természettől kapott erő szüli a műveket és szabályokat. Egyszóval, hogy ebből is megértse, hogy mennyire egyéni és öntörvényű az ő lírája, szépség-ideálja és versmintája is. Ezt az öntudatát érte a skatulyázó és ódáit, verseit más mintákhoz „faragó” és idomító — a Kazinczynak, a kisebb, de mégis irányító költőnek nagyon is tetsző — Kölcsey- kritika. De ezt a Berzsenyi szavával „rossz kritikát” emlékbeszédében helyesbítette Kölcsey. •— Épp azért miért is idéztük volna az 1817-es recenzióját? — Idézzük helyette, mert az ünnep alkalmából ide ez illik, a végleges formájú kritikát, amelyet épp az imént a Berzsenyitől idézett idő érlelt ki Kölcseyben. Kazinczy is tudta az igazat. Berzsenyihez versében le is írta:

Ne kérdd, törvénnyel egyez-e, nem-e?

Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.

És azt is tudta jól, mivel viaskodik Nikla és miért hallgat Széphalom felé ... — És mi lett volna, ha Kölcsey 1817-ben kritikáját 1836-os szellemben írja meg és nem Kazincyról Berzsenyire átvihető hasonlatának érzésével, hogy tudniillik az ő költői „felsősége szokás szerint a kisebbnek fájt”. Gyulai Pál ezt a viszonyt így fejezte ki: „Kölcseyben a költőt, a kritikust fölülmúlja a szónok.” Idézzünk hát emlékbeszédének átértékelt és véglegesített kritkájából és akkor nemcsak Kölcsey nemes szelleméhez állunk közelebb, de igazabban ünnepeljük Berzsenyi Dánielt is.

Itt valóban „a magas szempontú kritikának nyitott pályát”. Igaz, már csak a halott fölött, és nem a Tudományos Gyűjteményben. És felol- dozást is keres az ifjúra, aki „merészségét oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg”. De ez már téves újra, mert az itt már „keménynek, fogasnak, igazságtalannak” titulált kritikával, az „elvei szentsége” mellett is, a „tévedésére” és „félreértésére” nem ő, a nemzet fizetett rá. Elnémult a legnagyobbra méretezett és legmagasabb szárnyalású magyar költői hang. De érdeme, hogy itt világosan kimondta azt, amit Berzsenyi soha, hogy ő, Kölcsey, költő zsenit kritizált. „Ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik! — Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhez nehéz akarat! és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik, honnan indulsz, hová mégy? ... A zseni pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel.”

Berzsenyi öntudattal bírta végig, csak épp erővel és idegrendszerrel nem ezt a húsz évi társtalan és levéltelen támadó magányt. A „véleményi háború” nyomasztó légkörét. A „rútul lobbant per” miatt történt esztétikussá üstököltetést és igazának segítőtárs nélküli állandóan zaklató tudatát. Letargiával jegyzi meg Kazinczynak: „néked is szabad volt velem úgy bánni, mint minden barátimnak teljes életemben, semmi újságot nem tettél velem.” És verseinek „harmadszori kiadására” nyolc évi hallgatás után már hiába jelentkezett ismét Kazinczy. „Szeretném bizonyságát hagyni, hogy te és én egymást mindenkor szerettük.” A szeretet szó meglágyítja Berzsenyit. Válasza ez: „amennyire ily tört mart ember, mint én még sze28