Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)

II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Az igazi poézis keresése (Hódolat Berzsenyi Dániel szellemének)

Nem szólok itt az évforduló alkalmából Kölcsey bírálatának hangjáról és kritikai tévedéséről sem, hiszen az is időszaki, borús lelkiállapot hangja volt. Időszaki, mint a keszthelyi Helicon derűje és megtisztelő fényei. Ideiglenes, mert volt lelkiismerete és Kölcsey maga változtatta meg 1839-ben annak tónusát és elhamarkodott ítéletét. De addig micsoda 19 év dúlt és viharzott egy nagy költő lelkében és a magyar irodalom életében is?! Sötét és néma és hangos és indulatos „gladiatori marakodás”. Emelkedett és védekező és támadó hangok és készülődés. Már-már őrjítő is! Néha műben felcsillanó. Üjra barátság fogadó és élettagadó és végül is udvarias „kézszorítás” és koporsóba vitt sebek évei voltak ezek.

Berzsenyi a személyében és a tehetségében megsértett embert és virtust és a poétát egyaránt nehezen tudta fegyelmezni. Érthető. E támadásban nemcsak a magyar literatúra egyik irányát, de magát a magyar poézist is megtámadva látta. Egyben pedig „a természet teve poétává” megítélés alapján a született és nem lett költő típust is védelmezi. Egy költői világ és vers-ízlés és életstílus védelmére kel, annak, amely azóta is jelen van irodalmunkban. Tehát nem magáért fog tollat, föladva lelkében áldozatul a versírás örömét és gyógyító varázsát is.

Eszményeit: a használni vágyást, a magyar irodalom ügyét, a költői tettet, barátságot és az észt és a jót és a tartózkodó erényt látta megtaposva Kölcsey kritikájában. Idegbetegsége föllángol, a magányt még- inkább magára húzta ez a lávázó, Wesselényi-típusú, Kazinczy szerint „csupa tűz, csupa erő, csupa érzés” lelkű költő. Rajongásában és extázisai- ban és komor esztétikai elmerültségében egy olyan típusú magyar Hölderlin alakult ki, akinek elméje mindvégig világos, de lelke teljesen elsötétült. Egyszerre megvékonyodnak, majd megszakadnak a Kazinczynak írt levelek. Ügy érzi, sejtései beteljesültek. És mintha minden jel is arra mutatott volna, hogy „a goromba recenzió” Széphalom ízlésének visszhangja. Hiszen, amikor 1817. október 12-én „megvilágosítást” kér, Kazinczytól csak ilyen első választ kap: „attól sem félek, hogy az írástól, olvasástól elidegenít; lesz mind író, mind olvasó, s a korbács használ mind az írónak, mind az olvasónak.” De mintha Kazinczy maga is megrettent volna e választól. Utána gondolva levelének tudatalatti gondolatait eláruló somira és Berzsenyinél lelkiállapotot romboló kitételére, október 18-án gyorsan utána válaszolt, de ebben sem tudja megtagadni azt a „közömbös” álláspontot, ahogyan nézte az első kötet fogadtatását és a körülötte kialakuló vitát. Mintha Berzsenyi mellé állna, de úgy, hogy Kölcseyt dicséri. „Kölcsey nemcsak gorombán nem bánt veled, sőt minden sorából személyednek szíves tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” És még hozzá is teszi: „Én is tisztelem recensióit; nekem nagyon kedvesek; de nem úgy tisztelem mint Pest tiszteli, amint hallom.” Igen kétarcú válasz. Csak levélben mondja azt is, amit világos, hogy épp neki a Tudományos Gyűjteményben kellett volna elmondania, ha egyszer nem ért egyet Kölcseyvel.

Berzsenyi el is hallgat. 1817—1820 között eddigi adatok szerint egyetlen levelet sem váltanak. A gyanú, a betegség és a zavar évei ezek. A „démoni” és az egzaltált költő biztosra veszi, hogy Kazinczy szavai, hogy őt „mérték nélkül szereti”, nem igazak. Ügy érzi, hogy az „ölellek, szere26