Takáts Gyula: Hódolat Berzsenyi szellemének. Versek és tanulmányok - Somogyi Almanach 24. (Kaposvár, 1976)
II. Az igazi poézis keresése. Tanulmányok - Az igazi poézis keresése (Hódolat Berzsenyi Dániel szellemének)
Az igazi poézis keresése — Hódolat Berzsenyi Dániel szellemének — Költészet és élet és sors megrendítő summázata az a Nikla és Széphalom közti levelezés, amely igen alkalmas arra, hogy Berzsenyi születésének kétszázadik évfordulója alkalmából nemcsak költőnk világára, de líránk akkori és továbbmutató irányaira is rávilágítson. A poézis és hétköznapok viszonya, a szépség és jó és rossz vitája, a barátság és a meg nem értés, a magány és az első irodalmi klikk hasznos és gátló titkai mind kilépnek ebből a közel száz levélből, melyet a széphalmi mester unokaöccse, Kazinczy Gábor 29 évvel Kazinczy Ferenc halála után 1880-ban adott ki. Egy pillanatra sem régiek ezek a „föltört”, sokszor hónapokig kocsizó, néha meg sem érkező, cenzúrázott levelek. Minden soruk érdekesen világít bele a 19. sz. eleji magyar közállapotok elmaradt világába és az irodalmi élet kegyetlen sanyarúságába. A költők magányába és reményébe is, amikor gazdálkodva bánt a papírossal még a sokat író Kazinczy is, nehogy vastagra sikerüljön a levél, mert attól tartott, „hogy a vastag levél inkább gyanút támaszt e gyanús időben, mint a vékony s kevésbé bátorságosan jut el” Berzsenyi Dánielhez, a somogyi Nagyberek mocsarának szélére. És versek ijedt elégetéséről is vallanak. Akár egy krimi képsora, oly érdekesen mozognak és beszélnek e sorok lelki szemeink képernyőjén. És a börtönviselt Kazinczy levélbe bújtatott verses episztolája Ráday Pálhoz arra oktat: „Mint kell ulysszesi szent álnoksággal — A monstrumokkal küzdeni.” És az „élnitudás” bölcsességére szólít. . . Nagy kincse ez a levelézés irodalmunknak, mert Nikla és Széphalom már akkor is jelképek voltak és lettek is líránkban. Két magyar költőtípus, két költői irányzat, írói, emberi vérmérséklet barátsága és vitatkozása az egyetlen költői szépről. „Az igazi poézis keresése!” Két ízlés harcolt az egyetlen szépért. Meg is keseredett ez a makacs barátság. Végül is udvarias üdvözlettel és elutasítással végződött Berzsenyi részéről, „mert a literatúra nem arra való, hogy egymást magasztalgassuk — hangzik ma is megfontolandóan kritikánk felé —, hanem arra, hogy az igazságnak áldozzunk”. Ez az emelkedett szellemű hang akkor a pusztából a pusztába izent. Mert mi is volt a somogyi Nikla és a zempléni, lírai túlzással, Széphalomnak keresztelt Kisbányácska, az irodalmi Jéna vagy Weimar mellett, ahol akkor az ifjú Hölderlin Schillerrel és Goethével költői reményeit keresve közvetlen érintkezhetett. Ahol akkor épp Fichte, Herder és Hegel munkálkodott Európa szellemén. Mennyire más szellemi éghajlat, környezet és életforma, mint a berekszéli „kicsírázott kazlak” között lapuló két szobás, zsuppos kunyhó és a széphalmi szegényes udvarházacska világa. A kunyhó gazdája arra kéri a másikat, hogy egyszerűen „titulálja Miklai remetének, vagy somogyi Diogenesnek”, mert „az én egyedül való barátaim a magánosság és az elmélkedés.” De azért figyelmeztetően hozzáteszi a „mesternek” az ifjabb költő, mintegy miheztartás végett, hogy „én a nótáimat nem csak énekeltem, hanem mélyen érzém is”. Hogy tudja, még azt is: „engem némelyek különöskének neveznek”. És tőlük nyugatra „az imádott” Goethe 19
