Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék lőtőt lépék… Archaikus népi imádságok - Somogyi Almanach 19-21. (Kaposvár, 1974)

Bevezetés

tus-hajnal-Mária-ádvent stb. kánoni és apokrif jelképrendszerében mozog. Elegyes jelképiségével érzékelteti az elkövetkező mondanivalót. Középrész a szenvedéstörténet valamely fázisának epikus-dramatikus megjelenítése. A befejező rész, az ún. záradék tömör, objektív hangú, semmi sincs benne az előző részek jellegéből. Meghatározza az ima végzéséért járó lelki hasznot, kegyelmet, üdvöt. Ahogy említettük, ez hitelesíti a szöveget, jelzi az imaanyag funkció-szöveg eredetét, egykori ajánlatos/ kötelező gyakorlat emlékét idézi. E hármas tagoltság nem mindig van jelen. Középkori énekek, himnuszok, epikus hagyományokat hordozó imádságok, vagy rövid imák esetében eltűnhet. Alig szembetűnő az ún. imafűzéreknél, melyekben hosszan sorjáznak egymás mellé ma még ki nem derített vonzás és tapadási törvényszerűségek révén összeállt szövegek: múltbamerült szertartások folklorizált emlékei, népi archaikus motívumok és a jelen egyházi imák is. Alakilag ide kívánkozna az ún. sugallmánycsoport hosszú, különös szóáradata: egyéni szerzésnek minősítik elmondói, de érvényesülnek benne külső hatások is. Jeletőségük alkotás- és néplélektanilag figyelemreméltó.

70 V. Stílus — vers Stílusa változatos, ellentétes jegyeket ötvöz egységbe. Irracionális költészet: szimbolikus szürrealista eszközökkel éppen úgy él, mint naturalista, sőt verista elemekkel. Előadásmódja sodró, litániásan áradó, balladisztikusan tömör, sőt szaggatott. Költői esztétikumokban gazdag: metaforák, megszemélyesítések, lírai jelzők, szinonimák, majd a gondolat-ritmus (párhuzam, betűrím), alliteráció, asszonancia szinte állandó jelenléte dúsítja e gazdag költészetet, melyben egybeolvad lírai, epikus, dramatikus műfajok jellege. Verstanilag nehezen meghatározható. Az dönti el, miről vált le, mit hordoz. Mi szövegi eredete, illetve miként rendeződik mindezen egymásbafolyó rímes, rímtelen — kötött, kötetlen — egyéni, közösségi lírában. Itt mindent megtalálunk: az ősköltészet — medveénekek — már jelzett gondolatpárhuzamait, betűrímeit, gyors váltású hangsúlyos szólüktetését, melyet a mondanivaló lendít előre, s a gondolat parcelláz szabálytalan hosszúságú, ütemes egységekké. Tetszés szerint »görgetik« öregeink e sorokat: hol csak két-három szótagnyit lépnek, hol huszonnégy szótagig meg sem állnak. E költészet nem hogy sorokban nem tud magára béklyót rakni, hetesek, nyolcasok, tízesek, tizenhármasok akkoron kedvelt egységeihez igazodni, de még egy-két rímpárnál sem telik többre az irányító akaratból. Vivőerejét valamelyest csak a gondolati nyomaték hangsúlyos-hangsúlytalan kapcsolata-rendje szabályozza. S ez a modernnek tűnő, »eleitü hagyatkozott* szabadverselés a középkori latinnyelvű egyházi költészetet is visszhangozza, a kötött strófikus formák szabályozott rendjét, összehangzó rímei világát, mintegy példázva a kettejük egységéből született »magyar poezist«.