Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék lőtőt lépék… Archaikus népi imádságok - Somogyi Almanach 19-21. (Kaposvár, 1974)

Bevezetés

egyenes asszony. S ezért születik meg ez a könyvecske is, melynek anyagát, alig hihető bizonyosságát, igazában neki köszönhetjük. Ha Babos Jánosné nincs, ez írás sincs. Ami mögötte értékben, anyagban, emberi tartásban mutatkozik, az sincs. Ezért akarunk megemlékezni róla, róluk, kik 80—90 esztendős időcsúcsuk tetején nagy magasságból és nagy távolságra nézhetnek ki. Szétnézhetnek és visszanézhetnek. Követhetik »régiséges öregei«-k sorát. A ^bizodalmas vének«-ét, kik előttük éltek és szerettek. Akit, amit szerettek, ahhoz ragaszkodtak. Mert a szeretet biztonságot és fényt ad, s ebből nekik kevés volt. De az élet félelmet is ad, s ebből nekik sok volt. Menekültek a rettegéstől, föloldani, felejteni akarták. Ha önerőből nem telt, felső erővel. Mert felső erő bőven volt, valódi és képzelt. Megfogható és megfoghatatlan. Nekik a megfoghatatlan tűnt valódinak, mert azt érezték maguk mellett. Ezért hozzá fordultak: .. . »ahho' köll ragaszkodni, ahunnand a segítséged várod«. S »ahho« ragaszkodtak, mert hozzá különben is könnyen eljuthattak. Instancialevél — kopogtatás nélkül beléphettek. Szóval, imával, hanggal-énekkel lajtorját állíthattak. Sokat lajtorjáztak, mert sokszor volt rá okuk. Végén úgy belejöttek, hogy szinte »repültek, mint a gondolat«. Repült a gondolat, de a földön maradt a test. Mindaddig belesüppedve a tűzhely melletti székbe vagy a kemencepadka zugába, de múltjukba is, — mint Terjékné, Borcsa néni Nógrádmegyeren 88 évébe — míg elszálltak a elélek és gondolatszellesztö« árnyak, s a láng fényében meg nem jelentek a »nyugvast hozó« lények. így repültek, szálldostak, oldódtak, melegedtek az »osnagyszülok« és a mai »szülek«. Volt dolgok volt tudói és a volt dolgok mai tudói. Kik nélkül mi sem volnánk tudók, de utódaink se tudósabbak. Ez a kis írás nekik szól, róluk szól: »rigisiges« asszonyokról, férfiakról. A népi gondolkodás múltból jelenbe feszülő ívének mindenkori tartóoszlopairól. Kiket sem az a bizonyos fekete sors nem tudott elszenesíteni, legfeljebb keménnyé aszalni, sem a sok »tövises heizet«, »kötényáztató« könny megrendíteni. Itt tolonganak körülöttem. Nevük ide kívánkozna. Sokan vannak, kit válasszak? Hogy tudjak különbséget tenni a lebegő beszédű, nyíltszívű palócok, a gyönyörű magyarságú moldvaiak, bukoviniak vagy a követhetetlenségig »rávéleksző«, időtlen emlékezetű somogyiak között? Katyi, Mari, Rozi, Ilon, Emera nénik között? Kikben olyan felelősségérzet lakik a »régi-régiek« —, »utánozott«-akkal kapcsolatban.

3 Öregasszonyok között, kik készültek érkezésemre,

4 füzeteket körmöltek tele elődeik »megszokott énekeivel, imaival«.

5 Várták, mikor kerül rájuk a sor.

fi Ha nem volt idejük kivárni, üzentek értem: »Jojjön el Háromfára . . hogy el-elakadó hangjukat megörökítsem. Bár a halál a kapu előtt leselkedett, addig nem engedték be. míg egy »jóravaló. becses szeméij« nem rögzítette a sokszor már csak zihálva, sípolva feltörő utolsó szó-, hangfoszlányukat. Hogy tehessek különbséget öregasszonyok között, kik nem csak múltközvetítőként, emberként is kiemelkedtek, mert »hittek a szegent«: becsülték egymást.

7 Volt. ki után gyerekben, unokában, dédunokában vagy 70 maradt fenn. 70 életút ágazott el egy nyomról. Volt, kihez idegenül tértem be. de barátként jöttem el.

8 Még munka közben is rendelkezésemre álltak. Szállt már ima és ének a »közös« munka helyén, pél-