Tüskés Tibor: A déli part - Somogyi Almanach 10. (Kaposvár, 1968)
Vizek, halak, emberek
tat húz; ha havat kavar a szél, a tavalyról maradt mádból tüzet gyújt. A környező világgal csak a vékony zsinór köti össze. Figyelme az úszóra tapad. Célja maga a Várakozás, a figyelem. A laikus azt hiszi, hogy ez a tömény unalom, de aki megkóstolta ízét, az tudja, hogy másképpen van. Az, izgalom épp a várakozásban van. Másfajtái idegpályák feszülnek meg, mint a hétköznapi munkában, s ez a másfajta izgalom az igazi pihenés. Óriási áldozatokra képes érte az ember. Drága fölszerelést vásárol, külföldi peremfutó orsókat, hajlékony üvegbotokat, acélos horgokat. Kilométereket gyalogol a hal után, s ha azt IhisZi, hogy ráakadt, órákat vár lesben. Ha az egyik készség nem válik be, úját szerez, szaklapokat járat, egyesületi előadásokra jár, horgásztársakkal vitatkozik. S mindezt miért, teszi? Azért az egyetlen pillanatért, amikor látja a zsinór feszülését, amikor lebukik az úszó, és a hal ütését, mint az áraimat érzi a kezében tartott boton. S amikor a vízből egy másik teleimre rántja a halat, egy pillanatra átérzi az ősember örömét. Poszeidón, a vizek ura rámosolygott. a horgászra. Víznek és embernek ez a kapcsolata egészen újkeletű. A hal kezdetben élelem volt az embernek, később árucikk, s csak napjainkban vált sporttá a halifogás. A Balatoniból néhány száz évvel ezelőtt halat merítő halász nem ismerné föl szerszámairól a tmiai sporttársat, s bizonyára azt az örömet sem. értené meg, ami a parton álló, stégjéről a vizet figyelő horgászt eltölti, ha horgára arasznyi keszeg akad. A víz kezdetben az embernek eleséget adott. Nem kieüébt érte földet művelni, számtani, vetni, aratni. Aki ismerte a halak járását, s tudta, hogy milyen csapdát kell állítani útjukba, ülve várhatta, amíg a hal besétál a kelepcébe. Gazdag zsákmánnyal tért haza. AM hálót font, már annyit fogott, hogy piacra is vihetett belőle. S a Balaton kifogyhatatlan éléskamrának látszott sokáig. Oláh Miklós, akinek öt falva a Balaton közelében terült el, azt írja 1536-tban, hogy e falvaik lakosai »■egyszerre húsz szekér halat fogtak a Balatonból«. A túlzásoktól és jóindulatú füllentésektől sem mentes Ev- lia Cselébi pedig így lelkesedik: »Ezernél többféle fajta hal van benne, melyek ízletesebbek, mint más országbeliek.« A számot jócskán leszállíthatjuk, de az a negyvenféle hal sem szűk kínálat, amivel a tó válóban dicsekedhet: harcsa, csuka, süllő, keszeg, garda, compó, ponty. .. Mi magyarázza a középkorban ezt a paradicsomi halbőséget? Nem jártak motoros halászhajók a vizen ezermléter hosszú hálóval. Nem szennyezték a Balatont a dombokról futó erek permetező anyagokkal. Tűzzel-vassal nem irtották a nádast a partok előtt. Különösen a déli parton volt nagy a halbőség. A berkek tavasszal nagyszerű ívó helyeket kínáltak. A tó fölött leggyakrabban észak felől fúj a szél, ez ás a szemben levő partra hajtja a halakat. Az árkok, a benyílók, a berkek halfutás idején megteltek ivóanyákkal, s a szigonyt forgató halász az átlátszó vízben a legszebb példányokat választhatta ki. A varsa, a szigony, a háló — ezek voltak a halászok régi eszközei. A vizet ladikkal vagy bö- dönhajóval járták. Ezeket az egyetlen vaskos faderékból vájt csónakokat 20
