Illyés Gyula: Az éden elvesztése. Oratórium - Somogyi Almanach 8. (Kaposvár, 1967)

Ha csak egy eszlkimó lány megél s könyvet lapoz, kilép megint az »ocsmány« földre Aiszfchülosz.

Nincs hát okunk remegni?

Hacsak egy jurta bölcse csillagokra mutatván jelöl utat a tundrán: akármit magyaráz, ahelyt átveszi tőle a szót Pithagorasz.

S az Ige a csodás,

mely vala rég a Kezdet,

most emlékből teremthet!

Kilépnek kéz a kézben a Platók, Newtonok és összenéznek mondván: talán most menni fog.

S m.egy is: keser levében a föld épp úgy forog!

6.

Azaz épp oly boldogtalanul, mint eddig?! Sőt még boldogtalanabbá, mint valaha? Az persze, aki bármily kárhozatot átmenetinek képes tartani, tovább érvelhet. Ha ördögien is, mint »advocatus diaboli«, valóban.

7.

Ha egy belőlünk, önző kergékből, megmarad, maga a sapiens, ő, a folyvást föltörekvő, a faj szebben halad!

Tágasabb lesz a pálya, csábítóbb a mezőny, dőlt bár kezünkből rája — üdítő vízözön!?

Jöhet a harag napja, robbanhat az atom, mihelyt túl lesz azon, s szűz partra lép az ember, s körbe néz, tiszta szemmel. . .