Illyés Gyula: Az éden elvesztése. Oratórium - Somogyi Almanach 8. (Kaposvár, 1967)

A legfontosabbat, azt tudom.

Micsodát?

Hogy mikor indulhatűnik.

Mikor?

Azonnal. Helyiből.

Innen?

Ti csakis innen.

Mi? Hogyan?

Ezeken a lépcsőfokokon. Ha elmosolyodtok a tanácson, az is egy lépcsőfok. Ha elgondolkoztok rajta, két lépcsőfok. Ha nazamenve innen, csak egy szó — egy szépen és okosan, előrelátással és szeretettel kimondott — emberi szó erejéig valóságra váltjátok — húsz lépcsőfok.

De fő, hogy jókedvűen. Nemcsak tiszta ésszel és szívvel, hanem mosolygó tiszta arccal is. A halál a legerősebb ellenségének a vidámságot érzi.

Ezt a vérebet egy riasztja meg; ha szemébe nevetsz.

47.

Esztendők óta sarjadoziik az a vita is: ki vezeti valójában a világot? A tudósok, akik az emberiség új eszközeit adják? Az államférfiak, akik az eszközök fölhasználásáról döntenek? A bölcselők és művészek, akik befolyásolják az állam-férfiaíkat akár közvetlenül, akár az úgynevezett — azaz már eleve lenézett — tömegeken át?

A kérdés okos, időszerű. De nem azért, mert tőle várják a helyes választ.

A helyes válasz megvan. Még akkor is és ott is az a helyes, ha nem tény, hanem csak kívánalom.

A világot azoknak kell vezetniük, akik fönntartják. Munkálva szüntelen rajta, kézzel ésszel. A két kezükkel, a maguk eszével.

48.

Jő bár a harag napja, robban bár az atom, nézzünk mind magasabbra, de daccal lent maradva, de léptekként haladva feléd, fő hatalom, e kétes talajon.

Jöhet a -harag napja, robbanhat az atom: épp a 'vég tudatában míveljük nekiszántan, esendő lentiek egyre emberiebb dolgunk e tág világban,

mert isteneink halnak.

17