Illyés Gyula: Az éden elvesztése. Oratórium - Somogyi Almanach 8. (Kaposvár, 1967)
* ben marad, megteremtett volna nem csak önmagának, de környezetének is, egy egész népnek, beleértve magát a gyilkost! Varázsoljuk föl tehát befejezésül az eddigiek ellentétét? Vagyis, hogy mivé válna a világ, ha az emberiség az atom erejét nem a halál, hanem az élet szolgálatába fogná? Ez a hőenergia játszva befűtené mindazt a poklot, amit az összes vallás összes prófétájának szadizmusa megtervezett. És játszva délszakivá melegítené az egész bolygót, teret adva mindannak a földi paradicsomnak, amit az összes utópiák összes tudósának és művészének jó vágya valaha is elénk vázolt. Hogy mit lehetne ezzel az erővel egy-kettőre megteremteni akár a Szaharában például vagy akár például itt Somogyjádon, arról azért kár szót szaporítani ily komoly együttesben, mert arra az első iskolás gyerek osztaná a teendőt a Szaharában is, itt Jádon is. Ott csatornázás kellene, szántóföld, szőlőskert. Itt sűrűbb autóbusz-járat, tágasabb bölcsőde és dedó, iskolai napközi otthon, politechnikai műhely, strand, portalanított utcák, sárta- lanított utcák. Nagy lakás, ha nagy a család. És dal és szerelem. A költők dolga amúgy sem a csábképek festegetése. Az a kalandor üzleti vállalkozók s némely még kalandorabb politikai vállakozók szakmája. A költő területe a valóság; föladata a gyakorlati segítés. Nem vers az, ami nem mutat valami megoldást a tisztázás felé. Még ha azt tisztázza is, hogy nincs megoldás. Mi gyakorlati tanácsot adhatunk már most egy szerény kis magyar falu népének az atomerő helyes fölhasználása dolgában? Sokan mondják, hc-gy ezt az erőt oly távoli, hozzánk mérve oly magas hatalmak irányítják, amilyenek nagyanyáink képzeletében egykor a villámot, a mennydörgést. Tiltakozást, vagy helyeslést küldeni oda alig hatékonyabb, mint a hajdani harangozás a jégverés ellen, az énekes köirmenet aszályos esőért. Bizonyos, a szerények milliói ritkán voltak megalázottabbak a kevesek dölyfétől. 37. Mégis, mégis emeld föl fejed az árva földről, bár süllyedő hajóból ostromold az eget, mondj rabként bár, utolszor szólván, ítéletet. Erőt te a haragtól végy annyit: üsse át dárda gyanánt a Vád a Végteleneket! . . . 38. Az efféle dárdák addig hatolnak tovább, ameddig a valóságban is; jegenye-hegyig legföllebb. Sose tájékozódik oly rosszul a szív, mint mi13
