Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)
Csokonai és Berzsenyi harca, avagy „a magyar poézis menetele"
nata után, a magányosság karjain fölépülve, vidám tréfáival szórakoztatja a szépnemet. Éles, csípős tréfáin, mely a vendéglátók poharaiba töltögetett derű nektárja volt, s kéziratokban keringő gúnyversein, Dorottyája részein senki sem botránkozott. Irodalomtörténetünkbe ezt a hiedelmet csak Kazinczy klasszikus és modoros szentimentalizmusának védelmezői, vaskalapos irodalomtörténészeink lopták be. Az én poézisom természete című versében szépen érzékelteti a tartalom és forma párhuzamával természetét. A vers első négy versszakának spondeusokkal fárasztott jambusaiban ,,a lélek ólomszárnyakon repül", de a sötét gondolatokból hirtelen bokázik át egy víg trochaeikus, ütemes zenébe. Mások siralmas énekekkel Bőgettessék az oboát, És holmi gyász trenódiát Ríkassanak jajos versekkel; Én ily kedvetlen embereknek Nem leszek egyike, Legyen jutalma bár ezeknek A kedves Estike. S bchócos fordulattal: Nékem inkább oly bokréta Árnyékozza képemet, Melyet nyér a víg poéta Múlatván a szépnemet. . . Ily vidám temperamentummal, optimizmussal éli somogyi napjait, a Dorottya tréfáival szórakoztatván az asszonynépet, s literátori beszélgetésekkel, vaskosabb örömökkel a költői Sárközy Istvánt és Pálóczi Horváth Adám költőtársát. Itt írta, Somogyban, visszatérő szerelmének melancholia jávai telített elégikus versét, A magányossághoz címűt, mely irodalmunknak egyik legtökéletesebb alkotása. E költeményben szomorú tájmisztikával ölelkezik egybe Somogy halhatatlan tája és a költő halhatatlan lelke. Utoljára Csurgóról, fel sern véve fizetését a gimnáziumtól — hol gyertya híján töltötte estéit, fáját maga hasogatta —, lelkében idealizmusának azzal a fizetségével indul haza Debrecenbe, „hogy legalább jobban elszéledni nem hagytam ezt a felette szükséges iskolát, s a velem méltatlanul bánt publikumnak jóval fizettem". Debrecenben végre pihenni térne a tervekkel teli lélek s betegségét sem veszi észre. Űj lendülettel akar munkába fogni kedves bukolikus egyszerűségben. Baráti köre, a természet szépségeiben s a kertészetben gyönyörködő Fazekas és édesanyja egyszerű háza lett volna Tiburja. Mert hányatott életének ideálja azért egy Tusculanum volt mindig, hol nyugodtan és az áldott békében alkothatott volna. E béke volt néki is, akárcsak a magányban bomló Berzsenyinek az ideálja:
