Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

A 150 éves Dorottya

Oldalt forog, tipeg, s szárnyát leereszti: így tesz a gavallér itten a dámának Kényes tempójára a francok táncának. A polaccában így derül fel a kép és olvasója: Ilyen menést tészen a springer a sakkban, Mikor harmadfelet ugrik a likakban: Vagy miként a darvak, midőn kikeletre, Sereggel elmennek a rétre, ligetre; Előre hányt lábbal és billegő nyakkal Sétál az első pár a többi darvakkal. A stájeren forgó dámák és gavallérok ilyen képet hoznak tollára: így lépked, így kereng Békés vármegyében, Az alföldi magyar gazda szürüjében Hét-nyolc nyomtató ló, midőn patkós lába Tapos a világnak legszebb búzájába. íme a „díszes szálfában" csillogó, színes figurákat mindannyiszor a mezei hasonlatok varázsolják komikumba. Bár vígeposzról van szó, mégis vajon csak a mulattatás, nevettetés lenne a költő célja? — Csak részben. Főleg ott, ahol a „nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolását célozza". De idézzük tovább: „mint az egész poézisnak, úgy ennek is főcélja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó voltának előadása, mely által amazt lelkesíteni, ezt pedig helyrehozni iparkodik". így kell néznünk az eposzon végigcsillogó komikumot, Dorottya bohó, és az istenektől megsegített diadalmas erőlködését. Ebben van a mű fiatalságának titka és Csokonainak a költészet céljáról vallott etikájának summája is. Mi sem természetesebb, hogy az elengedhetetlen istenek és félistenek hada is megjelenik az eposzi szükség kelléktárából. Eris kráflivá változik. Dorottya elfogyasztja. A vidáman echózó kastély táncterme e pillanattól kezdve éjfélig a legkülönösebb háború színterévé alakul. A hadikészületek, hadsereg és felvonulás, harc leírásában Csokonai gazdag fantáziájának egész szivárványát kibontja. Tánc, zene helyett farsangi csata visszhangzik. Ámorok, szerelmi fegyverek, „szemnyilak, kézszorítás" és „sóhajtás hevének" erotikus köde tündéri kavargásban, mely jeleneteket csak itt-ott horgonyoz a földhöz egy-egy alföldi kép. Ezek azok az ősi tizenkettesek, amelyeken Arany János és Petőfi tanult: Mint a zöld Hortobágy kövér mezejében A csintalan betyár, ha a szél mentében Süveg-mocskot éget a szalmán, vagy pipán. Maga meg odébb áll, gyalog vagy paripán: Hiába hangicsál a duda, furulya, Összebőg a marha, megszalad a gulya, Tehén, üsző egyre szalad a cserénynek, Van baja, van mérge a szegény legénynek.