Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Janus Pannonius

könyv és toll helyett. Közben elveszti szeretett anyját és a halál angyala őt magát is megérinti. A tüdőbaj erőt vesz szervezetén. A királytól sarkallva, emlékeitől kísértve 1465-ben újra Olaszországba megy, de nem úgy, mint régen. Zsenge dicsőségének idézése adhatott szárnyat az úthoz, de keserű lehetett ez az utazás. Már nem az újra viszontlátott költőnek szóló fogadtatás ez, hanem a király követének kijáró köteles tisztelet Velencében, Firenzében és a pápa előtt. Pedig azt, ami Petrarcának csak ügyes diplomáciával sikerült, azt is elérte már. Ö volt az első és utolsó költővé koronázott magyar poéta (1461) és mégis, most csak a diplomáciai fondorlatok .szüneteiben ér rá a könyvvásárlásra s a pénzügyi alkudozások árnyékában jut idő fogadni a régi barátok már hízelkedő hangú kedveskedését. A király diplomatája elsősorban, és csak azután a XV. századi Kazinczy, aki nem a pusztába, de az európai műveltség forrása körül szervezte és öregbítette a magyar művelődés ügyét. Hogy is tehetett volna másképp? Otthon Kosztolányi Györgyön (Kosztolányi Dezső egyik őse) kívül csaknem egyetlen vérbeli irodalmár volt. Útjáról közel 80 000 dukáttal, gazdag könyvtáranyaggal és Mátyás keleti terveinek erősítésére egy török herceggel lovagolt vissza Rómából Budára. A római út után visszavonult Pécsre. Emlékeitől, s a mulasztott időtől serkentve, könyvtárában az irodalomnak élt. Betegsége is sürgeti. Most pedig színes életrajza után térjünk vissza Janus Pannonius lírájához. Minden értekezésénél fényesebb bizonyíték, ha magukat a verseket idézzük. Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a 208 soros elégiát, az Árvízről-t. Egy ilyen hosszabblélegzetű költemény a legalkalmasabb arra, hogy költőjének minden erejét megismerjük és megközelíthessük egész lírai művét. Egy nemzeti irodalom kezdő korszakában ha böngésszük, a mai olvasó önkéntelenül is bizonyos naiv és darabos hangra állítja be magát. És íme, milyen hangütéssel kezdi ez a XV. századi költő: Honnan e bő viz a felhőkben, felhők a magasban? Volt-e ilyen dúsan-nedves a dél szele már? Máskor ivott-e olyan habzsolva a tarka szivárvány? Vagy tán rejtekúton szállt föl a tengeri hab? Egyszeriben eloszlat minden kétséget és .tartózkodó bizalmatlanságot a vers. A téma magával emeli olvasójának lelkét és képzeletét. És ha még maradna kétsége és a modern hangot a fordító stilizálásának tulajdonítaná, vegye elő a latin eredetit és győzze meg az. hegy Janus utódja, a pécsi költő-fordító csak hűséges, becsületes tolmácsolója volt e XV. századi költő szavainak. A vers a továbbiakban, mint az árvíz árad szét és magába öleli a mesterségbeli tudás, a képzelet, a megjelenítő erő, és a hangulatvarázsolás, egyszóval a költői erények összességét.