Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Ahol gyermek voltam: Somogy

mint a középütt emeletes tornácú, két végén szélesen elnyúló nagy ház, mely inkább később is az anyagi súlyt és a mentséget jelentette a családnak, de nem a meghittségét, a gyermekévek játszókertjének fészkét. Az öreg ház ott állt az országút mellett, melyen a vásáros szekerek zörögtek át, nagy céhládákkal és ketrecekkel. A kereskedelem és az ipar erősen összefüggött hajdanán, és dédapám után mindkettőt odahozta az út és ott is fészkelt mindkettő az öreg házban. Elhűlve hallgattam olykor, amint németről olaszra, majd szlávra váltották a szót és a levelek sorát öreganyámék, ha úgy kívánta az a messzi szál, amely kezükből szétfutott a végtelenbe. Az udvar mögött, amelyben legtöbb volt a rezedavirág, amely a pince tetejére is föltelepült a kardos női szirom közé, a gyümölcsös terült el. Annyi fa és jólápolt törzs öntötte a termést, hogy elszámolni ki tudná? A tálca, mint üde tornyos dísz, mindig roskadozott. A két szoba, a kemencés, szabadkéményes konyha, a műhely és az udvar illatos volt a gyümölcstől és az aszaléktól. Apám pusztuló tekepályáját szegélyező fehérbogyós pattantyús bokrok mögött a Bchuniczky-ház hosszú méhese és a veteményes kert terült el. A kertészkedés nagyanyám szórakozása és művészete volt. Szenvedélyesen űzte mindhalálig. Meszelt törzsű fák és szabályos ágyások néztek egymásra a léckerítésen át. Dinnyék, spárgák, paprikák versenyeztek a legnemesebb fajtájú gyümölcsökkel. Ilyen gazdag föld az én szülőföldem, ahol egyetlen telken is a gyümölcsészet, kertészkedés és méhészet, szőlészet bukolikus mesterségei az életet és a derűt erősítve versenyeztek egymással. A földjevesztett köztelkesek Kármán szavaival: „a nemes mesterségek műhelyeivel" ilyen íöldből-táplálkozó meghitt és független életformát teremtettek. Ebből az öreg házból sok érdekes könyvet és kézzel festett térképet hoztam könyvespolcaimra. Padlásán a füstfaragók Kossuth-emlékekre, korteszászlókra bukkantak, s egy alkalommal a Kérők és a Csalódások lemásolt példányait hozták le. Innen a veteményes kert végétől a Csibehegy sizőlcs és meggyfás házáig futott egy végiébe a telek. És mi minden nem volt a két ház között? Nádas vadkacsákkal, rét fürjekkel, szilfaligettel, ahová a húsvéti nyúl tojásait rejtették szüleim, és mindezt középütt fürge patak szelte át. Hintázó hosszú hídján vitt át a legrövidebb út a szülőháztól a másikig. Ez a patak volt legkedvesebb játszótársunk. De nemcsak halait és arcunkat kutattuk tükrén, de akaratlan a Somogyság hajdani történelméről is vallott nekünk. Űgy néztük, mintha zavaros fodra rejtené őt és mintha ő, ez a patak lenne a nyelve annak, akinek nevét viselte. Előttünk személy volt már a Koppány-patak. Nyíló értelmünkkel együtt nőtt ez a titkot rejtegető, emberített kerti folyócska. A patak volt maga a hős, kinek kegyetlen sorsát meséinkben örökké szövögettük és így nem a kedves János vitéz, de egy véres lovas lett meséink hőse. Négyfelé vágott teste tündérkertünk minden égtájában élt. Valamikor csak kertünkön át folydogált ez a Kis-Koppány, de titka belémitatva ma már sokszor kísértet a lelkemben. Ha a ritkás szőlőnkből a meggyesen át a hegyre .futottunk, a hárserdő