Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban - Somogyi Almanach 4. (Kaposvár, 1959)

pénz, sem posztó nem volt. Hanem ha megfagy az út, és még nékem bajom nem lesz, — talán szedhetek valamit számodra.

Pista hívott Istók-napra, de biz nem lehetett, ha pénzem lett volna is, mert az idő ronda volt. Az újév talán szép lesz, hogy lehet kilépni. De megírd, jók lettek-e a nóták és még azok a kitűnő versek is, a pap sokat nevetett a régi könyvnek.

Most pedig kérek egy kis gezemicét, ha lehet, küldj, — mert én semmit se tudok enni, minden fogam lötyög.

Csókollak benneteket szerető édesanyád.«

Eddei koma tál-verset is küld még. Láthatólag romlik már nemcsak a foga, de az írása is. Akkor is gyűjt az utolsó percéig.

Sűrű könnyem összeszedem tintának,

Majoránna ágát vágom pennának.

Azzal írok a rózsámnak levelet,

Írja vissza, ha igazán nem szeret.

Hát lehetett-e ezt az édes öregasszonyt nem szeretni?! Vikár Béla senkit sem szeretett jobban édesanyjánál. Mégis egyszer nagy szomorúságot szerzett neki. Az édesanya váratlanul feljött Budapestre. Az utcán összefutott a fiával, de az gondolataiban mélyen elmerülve, észre sem vette. »Fiam, hát nem ismersz meg?« — szólt hozzá, de a tudós még mindig nem figyelt oda. »Somogyból jöttem« — és könnyes lett a szeme. A Somogy szóra aztán feleszmélt Vikár Béla, és ölelte-csókolta édesanyját.

Szomju Veronika népdalgyűjtéseinek nagyobb részét Somogy megye Népköltésé-ben közölte Vikár, egy részéhez a dallamokat fonográfra vette.

Vikár Béla vallotta, hogy vidámságát, jókedélyét, humorra hajló természetét édesanyjától örökölte. Még inkább a dal-szeretetet. »Édesanyám csinált belőlem folkloristát. Amíg én Budapesten egyetemre jártam, az 1877—83-as években édesanyám, aki különben is dalos természetű volt, szorgalmasan gyűjtögette a Somogy megyei népdalokat, én pedig később, amikor fonográfhoz jutottam — felkerestem anyám dalgyűjtőhelyeit.« Szomju Veronika népdalszövegeinek jelentős része, »ka- rikázó« dal, — a somogyi lányok ajkán még ma is megtalálható. Más részét, köztük az »öregapád nótái«~nak dallamait azonban egyelőre hiába kerestük Somogybán.

Özvegy Vikár Jánosné 1922. szeptember 23-án halt meg, fecske- búcsúzós, őszi időben, éppen úgy, mint fia és férje. Mocsoládon, somogyi földben pihen, akárcsak az édesapa Kutason. A két sír alig 50 kilométerre van egymástól. Közöttük a fele úton van Hetes, ahol egymásra találtak. Ebből a szűk belsősomogyi körből nem tudott kilépni sem a nyugtalan édesapa, sem az aranyoskedvű édesanya. Somogy szívébe zárta mindkettőjüket, örökre.

H