Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban - Somogyi Almanach 4. (Kaposvár, 1959)
ŰJ OTTHON Megjöttem a nagy budapesti kórházból. Mindent elkövettek ottan, hogy felgyógyulva, szép nyugodtan vigyem velem a lelki-testi aszályt. Csakhogy majdnem hiába! Nyolcvanhat év sok-sok hibája rajtam ragadt. Jártányi csöpp erőm biz elmaradt az is merőn... Mint hogyha messzünnen most hoztak volna szörnyű csatából összekaszabolva, míg üstököm a váltamra lecsapzott, szárazságtól a szám mindegyre habzott. Széken vittek be, várt a Tinka néni, ezentúl itt fogok őnála élni: nővéremnél, mentőangyalomnál, nyugdíjammal; ez mindkettőnknek használ. Hová is mennék. .. hová? Lakásom, a szép pesti palota, könyv, kép, szobor, sok más kincs mind oda, szép öt szoba! Istennek hála, ily baj nem esett őnála. Övé a ház, tágas régi kert, öröme nincs bennük, szegényke oly levert. Megtörték őt szomorú özvegyi magányának hosszú esztendeji... Nem kell neki már semmi a világon, és vigasztalni őt hiába vágyom. Mikor is volt az utolsó vizit? Huszonöt éve tán... Nem járhattam biz itt, a tartós távoliét megártott egy kicsit, a testvérségnek. Ezt — ha lehet — korrigálom. De irigylem is őt: nincs oly étkezés, hogy el ne árulná, őneki ez kevés! Nyolcvannyolc évvel jól lát, hall és jól jár, csak hogyha szól, majd mindig félre szól már, s amit szól, alig hogy kiejti, legott el is felejti. Mindenki csal, lop! De nincs még ily gyáva, hogy maradjon valami, — többi közt a ház, — arra való Fáni, ő vigyáz. És leotyvaszt nékünk olyan étkeket, hogy itt bizony éhezni nem lehet. Tinkám virul is, jómagámnak fölös kilóim szépen odavánnak: kevés híján kilencven volt, ma csont 59
