Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban - Somogyi Almanach 4. (Kaposvár, 1959)

mint az efee szarvát, rajongott a költészetért. Volt egy Petőfi összes költeményei, mindig azt bújta. Szerette a bort, a zenét, a nótát is. A falu is szerette őt. Mikor Vikár itt járt, ő volt a bíró három évig. Én csintalan kislány voltam, de a könyv, a dal volt életem fele. Még ma is az. 1891-ben mentem iskolába, de olvasni már tudtam, mert volt három iskolás testvérem. Petőfi össszes költeményeit, a János vitézt, a Szilaj Pistát, a Szerelem átkát szavaltam és szavaltam, és felmásztam a szedervagy szilvafára és onnan verseltem kiabálva. . . Sőt, hogy rövid legyek, ma is tudom a legtöbbjét. De nemcsak azt, hanem mindent, amit egyszer hallottam: dalt a dallammal együtt. S lelkemben a bolondos, rajongó messzeszámyaló vágyak tarka serege tört ki sokszor és ezt versbe foglaltam. Máskor összetéptem, hogy ne tudja senki, hogy titkon verseket ír és mellette sír a szegény parasztleány... Jaj, már túl bőven írtam: ezt nem lett volna szabad.. . Hát a Hetesi temetőt is így tanultam meg, ahogy jött, százat-ezret. Többet magam is megcsináltam. . Mert mi a népdal? Elindul egy szívből, egy szájból, talán egy faluból, vagy egy erdőszéli házból. Száll faluról-falura, bejárja a megyét, az országot, és soha senki nem tudja meg, hogy kinek a szívéből fakadt a nóta, legyen az vidám, vagy szomorú...

Engemet és apámat valami lelki kapocs fűzött Vikárhoz. Apámnak iskolapajtása volt, tegezték egymást, nem uram-bátyámozták.

Nem tudom megállni, hogy ide ne jegyezzem: Vikár bácsi nem azért gyűjtötte össze a sok ezer népdalt, hogy zengedezze, — hanem be akarta bizonyítani, hogy a magyar falusi paraszt — aki akkor még iskolába sem igen járt — és a legtöbb idejét a mezőn tölti — és mégis tud érezni, tud gondolkodni, és nagyon sokszor a legfájóbb népdalban juttatja kifejezésre érzelmeit.-«

Pöttendi Lidi néni gondolatát vessük össze Móricz Zsigmond vallomásával: »A népköltési gyűjtő utakon többezer népdalt és mesét írtam össze. A Kisfaludy Társaság soha nem kérte tőlem az anyagot. Soha nem történt meg, hogy valaki érdeklődött volna az iránt, hogy hoztam-e valamit, vagy nem... A nép valósággal féltett és rettegett téma volt mindig az irodalomban. Akkor fiatal szívvel nem értettem, ma már tudom, hogy azért, mert a társadalmi egyensúly fenntartását nem tudták elképzelni másként csak úgy, ha a nép megmarad a mély tudatlanságban és szegénységben. Állandó rettegés veszi körül ezt a problémát, az uralkodó osztályoknak mindig attól kell félniök, hogy forradalom tör ki, mihelyt levegőt kap a lassan, lappangóan füstölgő tűz.«

»Most már — habár sokat meséltem Vikárról — mégsem hagyhatom ki a fényképezését!« — folytatja aranyos beszélgetését Pöttendi Lidi néni. — »Hetesen akkor még fénykép nem volt. Nem volt arra pénze senkinek, hogy lefényképezteese magát. Hazamentünk az iskolából. Édesanyánk azt mondta: mindenki felöltözik ünneplőbe, mert le leszünk fényképezve. így mondta: úgy látszik, előre megbeszélt dolog volt, mert mire felöltözködtünk, jött át hozzánk Vikár Béla. A kezében hozott egy kis háromlábon valamit, fekete lepellel leborítva, — No,

48