Récsei Balázs (szerk.): Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 45-46. (Kaposvár, 2018)
Hall Géza: Hadifogságom naplója. (A bevezetőt és a jegyzeteket írta, a szöveggondozást végezte: Nübl János)
egyik fa alatt; én pedig a másik alatt. Amint forgatom kis jegyzeteimet, elborul a lelkem. Önsúllyal nehezedett belső énemre a honvágy! Hosszan néztem magam elé s merengve néztem a drótkerítésen keresztül s vágyódva öleltem körül könnyező szememmel a kívül pompázó virágos rétet és a misztikus magányú erdőcskét. Úgy éreztem magam, mintha a természet nagy templomában volnék és hallanám az „Ave Maria-t”. Megszólalt a kis kápolna harangja, hogy imára hívja a harcokban eldurvult lelkeket a hadifogság pünkösdi ünnepén! Hallottam a harangot, de nem tudtam elmenni a nagy templomból, hanem könnyezve küldtem egy sóhajt, túl a határon haza: a szomorú, megtépett Magyarországba! így kezdődött a pünkösd, s ez a szomorú hangulat megmaradt mind a két napon keresztül. Az ünnep napján délután a Láger tombolával egybekötött kerti ünnepélyt rendezett, amelyen a francia tisztek is megjelentek; nagyon szépen sikerült a sok fáradtsággal megrendezett ünnepély, amely este a kaszinóban folytatódott. Jó kedv, nóta, cigánymuzsika élénkítette az egyformaságot. Mi, a mi szűkebb társaságunk nem vettünk részét a közös ünnepélyen. Együtt ünnepeltünk, mely alkalommal a három idősebb bajtársunk, a kapitány urak vendégei voltunk mi fiatalok egy nagyon finom uzsonnára. Talán kötelességem tudomásodra adni kedves Naplóm, hogy miért maradtunk el a közös ünnepélyről. A Láger belső életében nagyon kiélesedett az ellentét az úgynevezett „kormánypárt” és az „ellenzék” között. Talán mondanom sem kell, hogy az előbbi a kapitányok, az idősebb urak pártja, akik a régi szellem becsületességét nem tudják a mostani utálatossá fajult viszonyokkal összeegyeztetni; az utóbbi egy úri érzésből kivetkőzött, hogy úgy mondjam a „tömeg” bélyegét magán hordó társaság csoportja, akik eleve elítélik már és rossznak tartják mindazt, ami a kapitányoktól származik; akik mindenben a régi szellem felújítását látják, amelyet - nézetük szerint - már le kell taposni! Ugye most már megérted kedves Naplóm, hogy micsoda oka volt a mi távolmaradásunknak. Hangulat pünkösd estéjén. Este van. A szentlélek kitöltésének emlékünnepét ünnepli ma a világ. Ünnep van a mi szomorú táborunkban is s ma, mintegy varázslatra a jó kedv váltotta fel a siratós hangulatot; víg muzsika cifrázott akkordja hallszik a kaszinóból, hol jókedvű társaink lejtik a bostont, járják a négyest, s ropják a csárdást. Majd utána szomorú magyar nóta sír a négy kis húrban, amely visszhangra lel a szívekben is. Mi nem vigadunk Strinovich kapitány úrral. Szobánkban vagyunk és hazavisz bennünket a pünkösd esti hangulat. Ablakunk nyitva van s kívülről feketén les be a sötét. Az udvaron sötét hajlongással susognak a fák s néha-néha felhallik a szuronyos ember lépése, aki a drótok mellett őrködik ránk. Nem beszélünk pedig annyi a mondanivalónk! Nem nyílik szóra az ajkunk; csak a sóhaj tör utat magának, hogy odasiessen, ahová érzése viszi. Kinézünk egy ablakon. A tekintetünk fellopódzik az égre. Az Isten trónusa körül tündöklő csillagok szelíden rezgő sugara, örök titokról, sejtett boldogságról regél, amint sátort von a bűnös világ felett. Ezer gondolat kél bennünk. Vajon mit csinálnak otthon? Mi lesz a jövő? Tartogat-e számunkra még boldogságot? Avagy a szenvedés keresztjét kell-e hordanunk? Ezer kérdésünkben megakad a szemünk egy képen, amit tegnap hozott a posta. Egy kép! Messziről jött, hónapokon át; és most egy pillanat alatt varázsol könnyet a szemünkbe: egy asszonyt ábrázol, aki féltő aggódással gondol a férjére; akinek minden gondolata keresztül száguld a határon s imájában minden nap elmondja, hogy vezesd haza Őt mielőbb Istenem! Mellette egy mosolygós arcú apróság, kinek jókedv játszik az arcán, s kinek a fényképező bácsi kis báránykát adott, hogy nyugodtan maradjon, amíg a képet megcsinálja; s akit azért vitt 109
