Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 43-44. (Kaposvár, 2014)
Csóti Csaba: Tömpe István, Somogy vármegye alispánja (1946-1948)
TÖMPE ISTVÁN, SOMOGY VÁRMEGYE ALISPÁNJA (1946-1948) CSÓTICSABA Az 1945-1949 közötti történeti korszakot a hazai köztörténetírás - gyakran nem mentesen ideológiai meghatározottságoktól, a történetírás politikai „hasznosíthatóságától” — nevezte már a népi demokrácia megteremtéséhez vezető' út korszakának, a sajátos pártstruktúra miatt koalíciós korszaknak, a pártharcok korának, a „demokrácia mítoszának”,1 illetve — legújabban — a presztalinizálás korszakának.2 Részben a fenti minősítések miatt gyakorivá váltak olyan hely- és néha köztörténetírói megközelítések is, amelyek az egyéni döntéseknek, a döntést hozó személyiségek karakterének jóval szerényebb figyelmet szentelnek, mint más korszakok politikatörténeti vizsgálatai esetén. A személyiség szerepe könnyen elhalványodhat a vizsgált korszak nagyobb rendszerbe, nemzetközi környezetbe,3 a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) „erőterébe” illesztésének igénye miatt.4 A vizsgált korszak vonatkozásában — a pártküzdelmek bemutatása és elemzése során - ezért gyakran lehet olyan érzése a történelem iránt érdeklődőnek, mintha az 1945-1949 közötti évek eseményeinek krónikája nem is állna másból, mint a nemzetközi erőtérben vergődő magyar politikai szervezetek és az azokat „megjelenítő” politikusok cselekedeteinek determináltságából. Kényszerpályából és sodródásból, vagyis olyasmiből, ami — a ma már létező tudásnak köszönhetően — eleve elrendelt módon vezetett el Magyarország szovjetizálásához. Bár egy nemzetközileg elhanyagolható léptékű ország esetében sok igazság van a kényszerek erejében, ezen keresztül pedig az egyéni cselekedetek korlátozottságában, valójában a kor embere nagyon is fontosnak és jelentősnek érezte saját egyéni cselekedeteinek vagy mások egyéni döntéseinek a következményeit. Áttételesen a II. világháborút követő magyarországi évek eseményeire, az akkor tevékenykedő egyének cselekedeteire is igaz az, amit Czeslaw Milos így fogalmazott meg: „A sztálinizmust nem csak egyszerűen rákényszerítették a kelet- közép-európai társadalmakra, hanem belülről is építették,”5 Vagyis, a pártharcok korának gyakran képmutató, hangzatos szólamainak a háttéralkuk világával való összekapcsolódása nem pusztán a külső kényszer szülte cselekedet volt, hanem nagyon is függött a közéleti szereplők hajlamaitól, képességeitől, legfőképpen pedig attól, amit a politikacsinálásról — részben korábbi, háború előtti tapasztalatok nyomán — gondoltak. Ha pedig ez a megközelítés, ez a nézőpont (is) fontos a vizsgált korszak elemzése során — miként e tanulmány szerzője gondolja -, akkor a helytörténetírás, a lokális közösségek története esetében talán még markánsabban tárul (és tárható) fel, hogy a politikai döntések sokszor szuverén, máskor konszenzusos módon születtek, és az egyén sorsát befolyásoló, a másik egyén által hozott döntés igenis erősen függött a döntéshozó személyiségétől, adott helyzetben meggyőződésétől, önálló véleményétől. 1 Vö. Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. Bp., 2005, (a továbbiakban: Borhi) 52—117. p. 2 Vö. Gyarmati György: A Rákosi-korszak Bp., 2011, (a továbbiakban: Gyarmati, 2011.) 29-111. p. 3 A nemzetközi összefüggések egyik összefoglaló munkájaként lásd Borhi. 4 Természetesen a korszakok „névadóit” mindig nagy figyelem övezi, így Rákosi Mátyásról és Kádár Jánosról — utóbbi személyről szinte évente - születtek/születnek a személyiségüket is vizsgáló monográfiák, tanulmányok. Az „első' számú vezető” alatti világ tekintetében azonban - a Rákosi-korszakot tekintve teljes egészében - hiányoznak az ilyen munkák. Két kísérlet az e tanulmányban vizsgált korszak egy-egy szimbolikus személyisége önálló tevékenységének, illetve részben életútjának vizsgálatára: Gyarmati György: Péter Gábor fiatalsága, 1906—1945. Kutatási gondok az ÁVH-főnök életrajzának feltárásában. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 2. A Történeti Hivatal Évkönyve 2000-2001. Budapest, 2002. és Baczoni Gábor: Péter Gábor és Tömpe András pár(t)viadala. In uo. 79-110. p. (a továbbiakban: Baczoni). A köztörténeti megközelítés esetében alkalmazott, egyes személyek karakteres, ugyanakkor korrekt értékelése szerepel Borhi László már idézett művében. 5 Idézi: Gyarmati, 2011. Forrásmegjelölés nélkül, a kötet hátsó borítóján. 233
