Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 43-44. (Kaposvár, 2014)
Récsei Balázs: A kéjelgésügy és szabályozása Somogy vármegyében 1919-1945
tartani, ugyanúgy, mint a nyilvános étkezőhelyiségeket, de csak azokat, ahol szeszes italokat is kiszolgálnak. Az ezeken a helyeken dolgozó, a vendégekkel érintkező női alkalmazottakat gyanú esetén orvosi vizsgálatra kötelezhették. A legális prostituáltnak hetenként legalább kétszer kötelező volt hatósági orvosi vizsgálatra jelentkezni, illetőleg indokolt esetben az előírt gyógymódnak magát alávetni. Az orvosi vizsgálatért a kéjnőtől díjat sem követelni, sem elfogadni nem volt szabad. Olyan helyeken, ahol a vizsgálatot nem kinevezett rendőrorvos végzi és a vizsgálatok száma méltányossá teszi, a vizsgálatokat teljesítő orvosok részére megfelelő díjátalányról önkormányzati szabályrendelettel kellett gondoskodni. A vizsgálatokhoz szükséges műszerek beszerzésének költségét ott, ahol a vizsgálatokat rendőrorvos teljesíti, az állami rendőrség, minden egyéb helyen pedig az illetékes település viselte. A beteg kéjnőt a vizsgáló orvos nem kezelhette, kivéve, ha a lakóhelyen más orvos nem működött. Az illetékes orvos és a rendőrhatóság egyik tagja köteles volt a találkahelyeket és az engedélyezett kéjnőlakásokat — közegészségügyi és köztisztasági szempontból - kéthetenként együtt megvizsgálni. A vizsgálatért az engedélyes szobánként az állami rendőrség működése területén a belügyminiszter által, egyéb helyeken pedig törvényhatósági szabályrendeletben megállapítandó díjat köteles az illetékes hatóság pénztárába befizetni, amely azt a vizsgálatot teljesítőknek utalja ki. Ha az engedélyes ennek nem tesz eleget, úgy az engedélyét vissza kell vonni. A kéjnőtelep olyan házat jelentett, amelyikben a házfelügyelőn kívül csak önálló háztartást vezető kéjnők élhettek. Ezek is külön rendőrhatósági engedélykötelesek voltak és az adott városi tanács egyetértése kellett hozzá. A jogszabályalkotó csak városi tanácsot említ, mivel kéjnőtelepek csak városokban alakultak ki. A rendőrhatóság a találkahelyekre és a kéjnő- telepre vonatkozó engedélyt bármikor visszavonhatta, ha ezt erkölcsrendészeti szempontból indokoltnak találta. A rendelkezés külön foglalkozott az illegális prostitúciót űző, a korszakban titkos kéjnőknek nevezettekről. A rendőrhatóság kötelessége volt a ngyanús” helyek fokozott ellenőrzése. Az üzletszerű működéssel gyanúsítható titkos kéjnőket, előállításuk esetén, orvosi vizsgálat alá kellett vetni és nemi baj esetén kórházba szállíttatni. A titkos, azaz illegális találkahely fenntartója ellen is szigorúan el kellett járni. A prostituáltnak magát vagy az engedélyesnek találkahelyét tilos volt reklámozni, illetve hirdetni. (A korábbi korszakban is a „piroslámpás ház” kifejezés gyakran a valóságban is fedte a bordélyokat. Ha korszakunkban valaki ez alapján akart szórakozást keresni magának, akkor vigyáznia kellett, mert 1937-ig a rendőrőrsök bejáratánál is piros lámpa égett. A fővárosban 1938-tól alkalmaztak helyette kék fényt.)59 Erkölcsrendészeti ügyekben — az Erkölcsrendészeti Központi Hatóságon kívül — a következő hatóságok jogosultak eljárni. Első fokon községekben a járási főszolgabíró, városokban és oly községekben, ahol az állami rendőrkapitányság vagy annak önálló kirendeltsége működik, a rendőrkapitányság, illetve a kirendeltség vezetője, Budapesten a rendőrfőkapitány. Másodfokon községekben az alispán, városokban és olyan községekben, ahol állami rendőrkapitányság vagy annak önálló kirendeltsége működik, az állami rendőrség kerületi főkapitánya, Budapesten a belügyminiszter. Harmadfokon a belügyminiszter. A rendeletnek a kéjnőkre vonatkozó rendelkezései ellen vétőkre, az 1879. évi XL. törvénycikk 81. §-a vonatkozott. Az egyéb rendőri rendelkezések megszegői kihágást követtek el. A kihágáson kapott személyt, ha súlyosabb bűncselekményt nem követett el, úgy 15 napig terjedhető elzárással és 80 pengőig terjedhető pénzbüntetéssel fenyegette a rendelet. Az érvényben lévő prostitúciós rendeletek és szabályrendeletek hatályukat vesztették, de a bordélyháziak csak 1928. május 1-jével. Az önkormányzati testületek kötelesek voltak legkésőbb 1928. január 1-jéig szabályrendeletben szabályozni a rendelet által a hatáskörükbe utáltakat. 59 Bálint Sándor: Autózásunk hőskora. Bp., 1986, 101. p. 197
