Somogy megye múltjából 2013 - Levéltári Évkönyv 42. (Kaposvár, 2013)

Szíjártó M. István: Főméltóságok a 18. századi Magyarországon

el ebben a pozícióba. A két Pálffyt elsősorban katonának tekinthetjük, Batthyány Lajos azonban 13 esztendeig kancellár volt, ami jól példázza a változás irányát: a katonák helyébe hivatalnokok lépnek. Negyedszázados kihagyás után, 1790-ben a magyar rendek az uralkodó fiát, Sándor Lipót főherceget választották nádornak (a hivatalos jelöltek nevét tartalmazó boríték felbontása előtt). Ez a megoldás az uralkodóháznak is megfelelt, még inkább mint a helytartó kinevezése. 1796-ban testvére, a korábban szintén helytartó József főherceg követte őt a nádori méltóságban. A század végén a Habsburg főherceg nádorok is egyfajta közvetítő szerepet játszottak a magyar rendiség és az uralkodó, illetve a birodalom vezetése között. Jelentős mértékben magukévá tudták tenni a magyar rendi elit nézőpontját, és az uralkodóház tagjaként nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek, mint a század korábbi nádorai.

Az országos főméltóságok közé a nádor mellett még az országbíró, a horvát bán és a tárnokmester tartozott. Őket - miként a nádor és a koronaőrök kivételével az összes rendi főméltóságot - nem választották, hanem a király nevezte ki. Az országbíró (judex curiae regiae) egyértelműen a második helyen állt a magyar rendek méltóságsorában. Ő helyettesítette a nádort a diéta és a felsőtábla elnökeként, és - azon fent említett eseteket kivéve, amikor helytartó kinevezésére került sor - a Helytartótanács élén, illetve a Hétszemélyes Tábla elnöki funkciójában is. Az 1608. évi koronázás előtti 3. törvénycikk az országbírónak nádorválasztó országgyűlés meghirdetésére is jogot adott arra az esetre, ha ezt a király nem tenné meg. A 18. századi országbírák azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Ehelyett a király hű hivatalnokai lettek, a jozefinus évtizedben - nádor és helytartó híján - egyenesen az első számú hivatalnokai. (Gróf Csáky János országbírót (1783-1786) II. József kivételesen azzal nevezte ki országbírónak, hogy csak a Hétszemélyes Táblán elnökölhet, a Helytartótanácsban nem.) A század második felében civil hivatali karrier vezetett az országbírói méltóságba, míg a század első felére még az volt a jellemző, hogy katonai érdemeket jutalmaztak vele. Tizennégyen töltötték be ezt a hivatalt, köztük három Pálffy és két Erdődy. Többségük számára ez karrierjük csúcsát jelentette, de ketten még tovább tudtak lépni a nádorság felé, a századvég egyik országbírója, gróf Zichy Károly (1788-1795) pedig később az összbi- rodalom irányításában kapott jelentős feladatokat. A század utolsó negyedében már többségben voltak a köznemesi születésű országbírák: gróf Fekete György (1773-1783), gróf Niczky Kristóf (1786-1787) és Végh Péter (1795-1802), aki köznemesként töltötte be ezt az akkor elérhető legmagasabb pozíciót.

Dalmácia, Horvátország és Szlavónia élén állt a horvát bán (Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae banus), aid a 18. században Zágráb, Körös és Varasd vármegyéből álló Horvátországot kormányozta, és 1727 után ő elnökölt a Báni Táblán. 1767 és 1779 között a rövid életű Horvát Tanács (Consilium Regium in Regnis Croatiae, Dalmatiae et Sclavoniae) elnöke is volt. A horvát tartománygyűlés, a szábor jogot formált arra, hogy ajánlást tegyen a bán személyére. A bán pedig - a század első felében szabadon, utána királyi engedéllyel - összehívhatta szábort. Az évszázad bánjainak többsége katona volt. Ezért általában báni helytartók végezték helyettük az operatív munkát. A két kivételt jellemző módon már a század vége felé találjuk: gróf Esterházy Ferenc (1783-1785) két évtizedig kancellár volt horvát bánsága előtt, gróf Balassa Ferenc pedig II. József és II. Lipót rendszerének egyik kulcsfigurája volt - ők a civil hivatalviselőket képviselik a bánok közt. Balassát (esedeg) kivéve valamennyi 18. századi bán a réginek számító arisztokrata családokból származott: két-két Batthyány és Esterházy mellett a Pálffy, a Draskovich, a Nádasdy és az Erdődy család adott még bánt. A köznemesek megjelenése, amelyet az országbírók közt láttunk, a horvát bánok esetében nem volt jellemző.

Az országos főméltóságok közt utolsóként a tárnokmestert (tavemicorum regalium magister) kell említenünk. Jóllehet vannak adatok, melyek őt nem a nádor, az országbíró és a horvát bán társaságában láttatják, hanem az udvari főméltóságok közé sorolva vagy egyszerűen „a többi mágnás, gróf és báró” között, a tárnokmester volt a szabad királyi városok egyik csoportjának a főbírája, és 1723-ban a Helytartótanácsban és a Hétszemélyes Táblán is helyet kapott. Ezért valóban indokolt őt kiemelni a lényegében puszta címet birtokló udvari méltóságok köréből. Hajdani gazdasági vonatkozású feladatköre a 18. századra - a 16-17. századi alapvető változásokat követve - már végleg a Magyar Kamara elnökére szállt, de, hogy a tárnokmester került ki győztesen a horvát bánnal folytatott precedencia-vitáiból (1722-23., 1741.), azt mutatja, hogy méltósága fontos maradt a 18. századra is. Az 1608. évi decretum a tárnokmestert nevezi meg az országbíró helyetteseként, nem a horvát bánt, és a 18. századi gyakorlat szerint sem a bán volt a nádor és - az országbíró távollétében - az országgyűlés felsőtáblájának elnöke, hanem a tárnokmester, tekintve elsősorban a bán jogosítványa8