Somogy megye múltjából 2013 - Levéltári Évkönyv 42. (Kaposvár, 2013)
Szíjártó M. István: Főméltóságok a 18. századi Magyarországon
A koronaőrök hivatalát az 1464. évi 2. törvénycikk létesítette. Az 1498. évi 25. törvénycikk arról rendelkezett, hogy ne főpapok, hanem kizárólag világiak őrizzék a koronát. Az 1500. évi 23. törvénycikk pedig e célra két világi úr választását írta elő, ahogy ez például meg is történt az 1741. vagy 1764-1765. évi diétán. A 18. század viszonylag ritka országgyűlései mellett azonban a koronaőrök egyik része csak kinevezéssel kerülhetett ebbe a méltóságba. (Mint Erdődy György gróf kamaraelnök, akit III. Károly bízott meg a koronaőri hivatal ellátásával, majd 1741. június 23-án a diéta is megerősítette ebben a méltóságban.) A 18. században a koronaőrök 1795-ig mind katolikusok voltak. A koronaőröknél valójában az udvari főméltóságok is előkelőbbek voltak: promotiónak számított az, amikor gróf Grassalkovich Antal koronaőrből királyi főlovászmester lett 1758-ban. A koronaőrök hivatalukat legtöbbször halálukig viselték. Annak a követelménynek, hogy kettejük közül az egyiknek folyamatosan a korona mellett kell tartózkodnia, nem mindig tettek eleget. A koronaőrök parancsnoksága alatt állt a magyar és német századból álló koronaőrség Pozsonyban. A főispánok a vármegyék király által kinevezett vezetői voltak. Ez alól gyakorlatilag kivételt jelentett az örökös (perpetuus) és örökletes (hereditarius) főispánok csoportja: az előbbiek esetében a főispáni hivatal valamely egyházi vagy világi méltósággal járt, míg az utóbbiak főispánsága családjukban öröklődött. (Az örökös főispánok előkelőbbnek számítottak az örökleteseknél, akik viszont a kinevezetteket előzték meg precedencia tekintetében.) A főispánok többsége az arisztokráciából rekmtálódott, de a 18. század második felétől növekvő számban találkozhatunk köznemesekkel is ebben a hivatalban. Az első köznemes főispánt Mária Terézia nevezte ki Zágráb vármegyébe 1756-ban. 1792-ben a felsőtáblán helyet foglaló 34 főispánból már kilencen nem voltak főnemesek (azaz 28 százalékuk). A főispánok mellett országgyűlési felsőtáblai tagság illette meg az adminisztrátorokat is, akik őket (legalábbis elvileg) időlegesen helyettesítették. Az adminisztrátori tisztség főleg a század második felében, majd a 19. században tett szert politikai jelentőségre, hiszen az adminisztrátorok kinevezésével a kormányzat úgy tudta más kézbe adni egy-egy vármegye irányítását, hogy nem kellett végleg elmozdítania az (esetleges örökös vagy örökletes) főispánt. Az adminisztrátori tisztségben a század elején még főnemeseket találunk, de a század második felétől itt is találkozhatunk köznemesekkel. Mária Terézia 1773-tól törekedett az örökös egyházi főispánságok szekularizálására: a püspököket e funkciójukban fokozatosan világi kinevezettek váltották fel. A koronaőrökkel szemben a főispánok ugyanis fontos politikai szerepet játszottak, és a kormányzati politika kifejezetten törekedett arra, hogy rajtuk keresztül ellenőrizze az egyfelől a helyi nemesség önkormányzataként működő, másfelől fontos regionális közhatalmi funkciókat gyakorló vármegyéket. Ezt a törekvést a legjobban Mária Terézia 1752. és 1768. évi főispáni utasításai tükrözik. A főispánok konkrét tevékenysége, illetve ezen kormányzati törekvések sikere természetesen régiónként és egyénenként nagy változatosságot mutat, mégis mondhatjuk azt általában, hogy a század végére a vármegyék politikailag jobbára kicsúsztak ezen ellenőrzés alól, és bennük inkább a helyi bene possessionatus köznemesség dominanciája érvényesült. A kancellár, a kamaraelnök és a személynök A 18. század magyar rendi főméltóságait vizsgálva ki kell végül temünk azokra, akiknek jelentősége indokolja, hogy ebbe a csoportba soroljuk őket annak ellenére, hogy a korábban megszilárdult rendi struktúra a korban ezt formálisan nem ismerte el. A Magyar Királyi Udvari Kancellária vezetője századunk első hannada után lett véglegesen világi személy. A bürokratizálódás ekkor érte el e hivatal esetében azt a fokot, hogy már nem lehetett összeegyeztetni a kancellári tisztség betöltését a főpapi kötelezettségekkel. A vezetése alatt álló hivatal jelentette a legfontosabb kapcsot a magyarországi szervek és az uralkodó, illetve a birodalmi szintű irányítás között. Ennek tudható be, hogy a 18. században előlépésnek fogták fel azt, ha egy tárnokmesterből kancellár lett: például Esterházy Ferenc gróf támokmesteri kinevezési okirata 1746-ban elmondja, hogy elődjét, gróf Nádasdy Lipótot magyar királyi udvari kancellárrá léptették elő. A kancellária kulcsfontosságú összekötő kapocs volt a Helytartótanács és a király személye, illetve a király mellett működő birodalmi döntéshozó testületek és tanácsosok, miniszterek közt. A helytartótanácsi jelentéseket elbírálta, a legfelső szinten megfogalmazott döntéseket előkészítette, illetve formába öntötte. Mindeközben 10
