Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 40. (Kaposvár, 2010)
Szőllősy Ferenc: Visszapillantó tükör (bevezetőt és jegyzeteket írta, a szöveggondozást végezte: Csóti Csaba, a kéziratot átírta: Domokosné Szalai Zsuzsanna)
kocsiutat az uradalom pár évvel később salakkal be is hintette, mert uradalmi kocsijai csak így tudtak közlekedni a granáriumig. S amikor így 1906-ban beköltözött az akkori modern követelményeknek mindenben megfelelő új otthonba a járásbíróság, a törvényszék, az ügyészség és a fogház, 1910-ben lebontották a megyei börtönt a vármegyeházánál. Az akkori polgármester, a puritán, halk szavú, elgondolásokkal telt polgármester, dr. Kováts-Sebestény Gyula [határozta el], hogy a várost közművesíti, utána megvalósítja a gyalogjárdák aszfaltozását is. Tervezetet dolgoztatott ki, a tervet a városi képviselőtestület elé terjesztette, a képviselőtestület jelentős adóemelés ellenére lelkesedéssel elfogadta, sikerült biztosítani az állami támogatást is, így mi sem állt útjában, hogy tárgyalások kezdődjenek az aszfaltútépítő vállalattal. Sikerült is a megegyezés. Felvonultak az aszfaltgyártó gépek a lebontott megyei börtön üres telkére és akkor... Valami bibi csúszott bele a számításokba. De álljunk meg itt egy szóra... Nagymagyarország ez időben szinte forradalmi lelkesedéssel vetette bele magát a fejlődésbe, mintha egy évtized alatt óhajtotta volna behozni évszázados elmaradását: villamosítottak, csatornáztak, vízvezetékeket szereltek, közművesítettek, aszfaltoztak és a csekély számú aszfaltozó vállalatot szinte szétkapkodták. És dr. Kováts-Sebestény Gyula ekkor mutatta meg ékesszólását: pár hónap múltán már ott álltak a Teleki-utcában, - ahogyan említettem, a lebontott megyei börtön helyén az aszfaltozó gépek, szám szerint 14-en, hogy megkezdjék a gyalogjárók aszfaltozását az egész városban. Óriási szó volt ez akkor, de lenne ma is! Hiszen a „város” gyalogjárói téglából készültek és az első esőre szinte járhatatlanokká váltak a billegő, fröcskölő, sáros lé miatt. Bizony, amikor az esett az eső, mi, mindenen kacagó diákok, végignevettük az egész várost: ahányat léptek a járókelők a téglajárdán, annyiszor fröccsent rájuk a téglarésekből az agyagos, piszkos sár, bepiszkítva lábbelit, ruhát, mindent. Pazar szórakozás volt ez nekünk, mert a téglák mindenütt billegtek, a sár mindenfelé fröcskölt és a járókelők hangosan szitkozódtak, szidták a képviselőtestületi tagokat és a „toronyalattiak” fel- és lemenő rokonságát. És ettől a nagyszerű szórakozástól akart megfosztani bennünket a polgármester. De van Isten! 1912-ben, amikor elkezdődött volna a nagy munka, belesodródtunk a boszniai háborúba, aztán sorra következett az 1914-es első világháború és az aszfaltozást végleg lefújták. Csak 1920-ban kezdődhetett szerény keretek közt az aszfaltozás. De hol volt akkor már dr. Kováts-Sebestény Gyula polgármester?!30 Hol voltak a képviselőtestületi tagok, akik olyan lelkesedéssel szavazták meg közel tíz évvel előbb az aszfaltozást? Hol voltak az aszfaltozó gépek, amelyek hosszú éveken át rozsdásodtak a lerombolt vármegyei börtön helyén? [Ma] Rippl-Rónai festőművész szobra üldögél a régi börtön helyén, elméláz a csorgadozó dísz- kutacskán, nyilván emlékébe idézi a régi szegénylegényes világot, amelyből nem maradt más, mint az a népdal, amelyet Kodály Zoltán mentett meg a feledéstől, a Somogy megyei Surdon: Fölszállott a páva V ármegyeházára, Sok szegény legénynek Szabadulására. A régi Kaposvár Azon kell kezdenem, hogy láttam a századfordulón Kaposvárt és végigkísérhettem történetét ebben az azóta eltelt 75 esztendőben. Ez bizony egy város életében is jelentős idő, de különösen az Kaposváréban, amely ez alatt nyolcezer lakosú kis megyeszékhelyből 60-65.000 lakosú jelentős középvárossá nőtte ki magát. Ne várja tőlem senki, hogy most utcáról-utcára, házról-házra járva ismertessem a különbséget és dicshimnuszokat zengjek a város nagyvonalú fejlődéséről, (bár ezt 30 Kováts-Sebestény Gyula 1916-ban hunyt el. 86
