Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 40. (Kaposvár, 2010)
Válogatás a 2009. évi Somogyi Levéltári Nap előadásaiból - Halász Imre: Periódusok Dél-Dunántúl turizmusában 19-20. században
fogja először forradalmasítani a személyszállítást azzal, hogy a kocsiszekrényt kezdetben szíjakkal, majd jóval később rugókkal erősítették a kocsi vázához s ezzel jelentősen megnövelték annak sebességét.3 A 17. században alakult Id a „Grand tour,” amikor I. Erzsébet angol királynő a fiatal, udvari állásra pályázó nemeseket arra ösztönözte, hogy lássanak világot, tegyenek tanulmányutat a kontinensen, így is bővítve ismereteiket. Később ez a mintegy három évig tartó, Franciaországot, Olaszországot, Németországot, Svájcot és a Németalföldet érintő körutazás egyre szélesebb méreteket öltve a 18. században évente 15-20 ezer tehetősebb ember (Anglia 6,5 milliós lakosságának mintegy 0,2%-a) vett részt a „Grand tour”-on, a korabeli Angliában tehát már divattá vált az utazás, sőt a külföldre irányuló utazás. Az 1801-es népszámlálás szerint ekkor azonban már a középosztályból kerül ki az utazók döntő többsége, mintegy 410 ezer utazó, ami a lakosság 4,4%-át tette ki.4 Lassan ez a szokás a kontinensen is elterjedt, többek között Angliába irányulva, s Széchenyi István is egy ilyen grand touron bővítette látókörét, hogy az ott látottakat megpróbálja a közismert nehézségek között meghonosítani. De a gyógyfürdők használata sem új keletű. A híres ógörög orvos, Hippokratész is ajánlotta a betegségek hőforrásoknál, gyógyfürdőkben történő gyógyítását, s a Rómában kifejlődött fürdőkultusz 14 luxusfürdőre és 854 népfürdőre épült. Angliában már 1572-től tudunk Bath és Buxton gyógyfürdőiről, Bath lassan a tehetősek üdülőhelyévé válik, míg a tengerpart kedvelt nyaralóhelye Brighton lesz, miután Richard Russel angol orvos 1751-ben a tenger gyógyhatásáról írott disszertációját könyvben is megjelenteti5. Ekkor még a kontinens fürdőhelyei pl. Aachen, Karlsbad, Baden elég szűk körben ismertek, igazán csak a 19. században válnak kedvelt és sikeres üdülőhelyekké. Bár Magyarország gyógyfürdői évszázadok óta ismertek voltak, első számbavételükre Mária Terézia uralkodása alatt került sor.6 A török hódoltság után a magyarországi gyógyfürdők az udvari kamara fennhatósága alá kerültek. Ezekről a „Gesundheits-Brunne”-król az első összeírást 1752-ben Mária Terézia készíttette el, ám hasznosításukról már II. József intézkedett. 1763-ban a vármegyék orvosait felkérték, hogy tegyenek jelentést saját vizsgálataik eredményéről. Az összeírást aztán a szabályozás követte, és ennek nyomán Balatonfüreden 1786-ban megszületett a fürdő irányítását szolgáló igazgatási rendtartás.7 A 18. század második felében az orvostudomány egyre nagyobb mértékben alkalmazta a gyógyvizeket, a kutatások pedig kiterjedtek a gyógyvizek részletes analízisére. A 18. században Magyar- országon mintegy 350 gyógyforrást írtak össze, ahova kezdetben csak a gyógyulást keresők jártak, míg a 19. század elején egy addig nem tapasztalt idegenforgalmi fejlődésnek lehetünk tanúi, amikor egy-egy üdülőhelyet már nem kizárólag egészségügyi szempontok alapján kerestek fel a vendégek. Ennek gazdasági hátteréül a napóleoni háborúkat követő évek gazdasági konjunktúrája szolgáltatta, mely alapja lett egy fokozatosan kialakuló polgárosodó életformának is. A magyarországi gyógyfürdők vendégszáma megnőtt, ennek egyik oka mindenképpen az, hogy sokszor jelentősen olcsóbbak voltak, mint a Habsburg Birodalom más részében található fürdők, a nyugat-európaiaknál pedig nagyságrendekkel voltak olcsóbbak.8 Ez természetesen azt is jelentette, hogy a szolgáltatások színvonala is elmaradt a nyugat-európaiaktól. Ugyanakkor a gyógyfürdők fejlődését a feudális tulajdonviszonyok meghatározó módon befolyásolták, hiszen a fürdők legtöbbje magántulajdonban volt, és a mindenkori tulajdonostól függött, hogy milyen mértékben használja, illetve használja ki ezt a lehetőséget.9 Erre a pannon térségben Hévíz példáját hozzuk fel. A pannon térség közepén található - ma már méltán híres - gyógyhelyek fürdőiről a 18. század óta vannak folyamatos forrásaink, ekkor már kimutatható a vendégek jelenléte - a ma Ausztriában 3 Uo. 23-33. p. 4 Uo. 5 Uo. 6 Székely Miklós: A magyar fürdőügyi igazgatás rendszere. In. Magyarország gyógyfürdői, gyógyhelyei és üdülőhelyei. Bp., 1962. Medicina K. (a továbbiakban: Székely, 1962.) 75. p. 7 Uo. 75. p. 8 Erről részletesebben: Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII. század végén és a XIX. század első felében. A Magyar Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve. Bp., 1982. 146-161. p. (a továbbiakban: Petneki, 1982.) A korszakról általában: Szántó Péter: Magyarország idegenforgalma 1810-1845 között. A Magyar Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve I. Bp., 1970. 171-193. p. 9 Petneki, 1982. 147. p. 272
