Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 33. (Kaposvár, 2002)

Kaposi Zoltán: Egy középbirtokosi família 100 éve Somogy vármegyében (A Somssich-család felemelkedése)

bajom környékén, s a sárdi Somssich-birtokot is megtámadták, akkor a kastély ura, Somssich József menekült el, s nem Antal. Tény azonban az is, hogy Somssich József földesurasága alatt Sárd igazi központtá kezdett válni. Egyrészt kiterjedt majorsági gazdálkodás folyt az uradalomban. Az uradalom gazdaságának ügyeit a földesúron kívül Andrásovics József kasznár intézte, míg Kiss János személyében ispáni pozícióban irányították a fizikai termelő tevékenységet.

37 A családtagok és a gazdaságirányítók mellett volt egy családi orvos (Gebhardt Jakab) és egy ferences házi káplán is a földesúr udvarában. Az 1787-es népesség-összeírás szerint a 68 paraszt (vélhetően telkes jobbágy) mellett nagyszámú, 86 fős zselléri réteget is találunk Sárdon, amely feltehetően jelentős számú majorsági alkalmazottat és házi cselédet is rejt. Somssich József földesurasága alatt, 1801-ben Sárd település mezővárosi kiváltságát megerősítették, évi négy vásárt tarthatott, s ez némileg megnövelhette a lakosság lehetőségeit.

38 További igen fontos kérdés, hogy a korábban született (emlékezzünk: ő volt a harmadik fiú) ifjú Antal miért nem jutott hozzá az ősi sárdi birtokhoz. Igencsak komoly kárpótlást kellett kapnia (vagy szereznie), hogy erről lemondjon. O már 1773-tól Csertőn lakott, most azonban Lázár földjeinek hozzá kerülésével új helyzet állt elő. Márpedig bizonyosnak tűnik, hogy családja Csertőn lakott továbbra is, hiszen az 1787-es népszámlálás szerint Csertőn három nemes férfit számláltak össze. Az 1782-es katonai felvétel szöveges része (Landesbeschreibung) is alátámasztja vélekedésünket, hiszen a felvétel második pontjában a községekben található szilárd építményekre kérdeztek rá.. Vélhetően Somssich Antal otthona Csertő falu lehetett a továbbiakban is, ahol a felmérés „...néhány masszív épület"-rö\ beszél.

39 Ezt megerősíti Rumy Károly későbbi, 1812-es megyei leírása is, hiszen Csertő kapcsán azt mondja, hogy „...uradalmi épületek állnak benne".

40 Ez persze nem bizonyítja kizárólagosan azt, hogy Somssich Antal Csertő központú uradalmat hozott létre, ám a jelek erre mutatnak, ugyanakkor ténynek tűnik, hogy nem Sárdon lakott. A csertői lakhelyet támasztják alá az 1799-ből származó özvegyi iratok is, ahol egyértelműen megjelölték a falut. Különben Csertő nem volt nagy falu, de nagyon szép területen feküdt, közvetlenül Szigetvár mellett, lakossága nagyjából Sárddal egyenlő volt, az 1784-85-ös összeírás szerint mintegy 389 fő élt ott.

41 Meg kell még említenünk - bár nincs sok adatunk rá -, hogy Somssich Antal és József életében is egyre gyakrabban felbukkan Pécs városa. Pécs jelentősége folyamatosan növekedett, mivel II. József alatt, 1785-ban a győri jogakadémiát Pécsre költöztették át (egészen 1802-ig ott működött), ami a jogi végzettségű családtagok esetében lehetett fontos.

42 Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy Pécs a Dél-Dunántúl legnagyobb települése, 1780-tól szabad királyi város, nem utolsósorban régi püspöki központ, kórházzal, iskolával rendelkező gyorsan fejlődő város ebben az időben, nem lehet véletlen az ezirányú tájékozódás. (Ugyanakkor Csertő szempontjából piaci központ is volt.) A családtagok tájékozódását tehát több minden motiválhatta. Mindenesetre tény, hogy Somssich Antal 1786-ban Pécs belvárosában, a Ferencesek utcája 14. szám alatt házat vásárolt, aminek biztosan volt rokonsági vonzata is, hiszen ez az épület korábban Tallián Jánosé volt. Valamivel később, 1802. március 23-án 37 SML. 0:105. 1807-es összeírás. 38 Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus idején. Kaposvár, 1988. Táblázatok. 39 Dobai András: Somogy megye az első katonai felvétel (1782-85) idején In.: Somogy megye múltjából, 1983. Kaposvár, 1983. 89-162. p. 40 Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-ből. In.: Somogy megye múltjából 1988. Kaposvár, 1988. 41-92. p. 41 Lásd: 33. sz. jegyzet adatait. 42 Haas Mihály: Baranya földirati, statistical és történeti tekintetben. Pécs, 1845. 312. p.